Von: János Czapp [mailto:czapp81@gmail.com]
Gesendet: kedd, 2009. január 6. 16:21
An: Kutasi József
Betreff: http://www.nepesedes.hu
Nyílt levél a magyar néphez!
Hosszú töprengés előzte meg ennek a levélnek a megírását, de főképp a szétküldését. Főleg az okozott számomra gondot, hogy jogom van-e egy petícióhoz a nevüket és e-mail címüket megadó címekre kéretlenül, ismeretlenül levelet küldenem? Végül mégiscsak amellett döntöttem, hogy nem szabad elszalasztanom ezt a lehetőséget. Nem terméket akarok eladni ugyanis, és nem is valamilyen szolgáltatást kínálok, hanem egy olyan nemzeti létkérdésben kérem néhány percre a figyelmet, amiről mindannyian tudunk, s amelynek kedvezőtlen alakulását sokszor és sokan hangoztatták már, de amiben voltaképp évtizedek óta nincs előrelépés: népesedési helyzetünk kapcsán. Ahonnan a címeket vettem, deklaráltan egy nemzeti szervezet oldala, az aláírásgyűjtési kezdeményezés egy nemzeti ügy érdekében indult, hol máshol, ha nem e közönség előtt kell elsősorban szólnom?
Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy nemzetinek mondott ifjúsági rendezvényen, ahol az egyik előadó szájából az a kijelentés hangzott el, hogy "Nemzetünk megmaradásának alfája és ómegája az, hogy a gyerekeinket megtanítjuk-e a rovásírásra?". Az ilyen és az ehhez hasonló kijelentésekre (Pl. "Hogy majd unokáinknak jobb legyen.") én mindig összeráncolom a homlokomat, mert alaposan ismerem ezt az "unoka-kérdést", vagyis demográfiai helyzetünket, a folyamat hosszúságát, a kérdéshez való társadalmi viszonyulást és a megváltoztatáshoz szükséges tennivalókat, s úgy gondolom, hogy a magyar megmaradás kapcsán az alfa és az ómega inkább az, hogy megszületnek-e egyáltalán azok az utódnemzedékek, akik a rovásírás tanításának alanyai lehetnek? Mert hogy a baj az, hogy ma Magyarországon 40%-kal születik kevesebb gyermek ahhoz képest, ami a népesség változatlan szinten való megtartásához kellene. Ezt úgy is lehetne mondani, hogy a magyar népesség 40 százalékának nincs a magyar nemzeten belüli utóda. (Sokan úgy gondolják és hiszik is szilárdan, úgy "lent", mint "fent", hogy majd ezt a hiány lehet és kell, afrikai, ázsiai plusz utódokkal pótolni.)
A magyar társadalom viszonya demográfiai hanyatlásának problémájához katasztrofális. Vagy nyílt ellenszenv vagy mérhetetlen közöny jellemzi. Gyakori a lekicsinylő kézlegyintés is. Hosszú évtizedek óta. Olykor még azokat is dühíti a kérdés felemlegetése, boncolgatása, akik pedig úgymond nemzetinek mondják magukat. (Persze ezzel le is vizsgáznak: elégtelenre. Mert milyen nemzeti érzésű ember az, aki a nemzeti életerő elapadásának bolygatása kapcsán dühödik be, ránt vállat, fordul el?) A társadalom nem tudja, nem érti, hogy halmozódó gondjaink, bajaink főgyökerei ide, a demográfiai csődünkig vezetnek, s hogy gyógyulás más téren is csak ennek a bajunknak az orvoslásával egyidejűleg lehet, s nem fordítva. ("Előbb rendbe kell tenni a gazdaságot, s utána majd foglalkozunk a népesedéssel!" Helytelen megközelítés és sajnos általános. Ugyanis gazdaságunk visszafejlődésének, több évtizedes vergődésének alap oka népünk egészségtelen előjelű elöregedése, fogyása.) Az előzőeken túl, van itt, azonban más is, azzal kapcsolatban, hogy miért ilyen visszautasító és közönyös a társadalmi hozzáállás: a személyes ellenérdekeltségek miatt.
A mintegy hétmilliónyi nyilvántartott és nyilvántartásba nem vett magzatelhajtást nem a tatár, a török, a német, az orosz végeztette el rajtunk, hanem mi magunk. A válásokra, a nem házasodásra, a pár nélkül maradásra sem egy idegen nép katonai ereje szorít bennünket. Az anyagiasság uralomra jutásában, a könnyű, gondoktól mentes élet eszményének előretörésében is kettőn áll a vásár: felkínálják, de végül is mi választjuk, mi akarjuk, mi rendezzük be ennek megfelelően az életünket. Az elmúlt kétszáz évben, Európához hasonlóan, egy értékrend váltás zajlott le a magyar társadalomban és ez alól bizony szinte senki nem tudta kivonni magát. Az individualista szemlélet, amely elvet, minden közösséget és csak egyénben és annak önző és gyakran változó vágyaiban, igényeiben gondolkodik, és amelyet persze a PÉNZ irányít, ilyen vagy olyan mértékben, de mindenkit megfertőzött. Nemzetünk fogyásának és persze az európai civilizáció agóniájának alapja is ez: az egyén mindenek felett! Ennek szellemében íródnak a törvények, erre a szemléletre épül az adórendszer, a gazdaság, az örökösödés, ezt a szellemet sugallja a média, amely a fentieknek megteremti az alapot. Ez alól a korszellem alól az ember szinte nem tudja kivonni magát. Tudják ezt jól ennek a szellemiségnek a korifeusai. Nekik anyagi gondjaik, soha sincsenek.
Főbb népesedési adataink és az egyéb demográfiai és társadalmi jelenségek híven tükrözik ennek az önző és a közösség létérdekeire ellenségesen tekintő szemléletnek a terjedését. Jól látható az utóbbi évszázadban megerősödő olyan jelenségekből, mint
- a házasságkötések számának csökkenéséből,
- a válások számának növekedéséből,
- az újraházasodások számának csökkenéséből,
- az anyaméhekben végrehajtott példátlan mennyiségű gyilkosságból,
- a népesség reprodukciója (amit az individualista szemlélet prófétái lenulláznak) szempontjából gyengébb élettársi kapcsolatok terjedéséből,
- az ennek megfelelni mégannyira sem képes homoszexuális és leszbikus kapcsolatok terjedéséből,
- a házasságot egész életükben nem kötők, sőt már minden ellenkező neművel létesített partnerkapcsolattól elzárkózó emberek számának növekedéséből,
- az önpusztítás különböző formáinak térhódításából és még sok egyéb jelenségből, hogy itt "Egy egész nép gyilkolja önmagát, és tömegbódulattal rohan a halál felé". Ahogy az is világosan látszik, hogy "Nincs az a fekélyes nyavalya, mely hasonlatul szolgálhat az irtózatos lelki, erkölcsi betegséghez és pusztításhoz: a bibliai bélpoklosnak volt vágya meggyógyulni, és hozzá hite - ezek nem akarnak meggyógyulni, hallani se akarnak róla, az orvosságot falhoz vágják, s aki meg akarná gyógyítani őket - ha akár maga a Megváltó -, gyűlölik, üldözik, széjjelmarcangolják." Vagyis fogyunk, pusztulunk veszünk, mert ezt akarjuk.
Amióta ráébredtem arra, hogy a népesedési kérdésnél számunkra nincs fontosabb nemzeti, társadalmi, erkölcsi kérdés, s hogy ebben ölt testet és nyilvánul meg életképtelenségünk és amióta ennek képviseletét jelképesen átvettem Fekete Gyula, írótól, én is folyton megtapasztalom azt, ami a fenti idézetben áll, s amit mindenki azok közül, akiket ez a kérdés nem hagyott nyugton (Egy kézen meg lehetne számolni őket.) szintén megtapasztalt. A magyar társadalom nem akar, nem mer szembenézni demográfiai csődjével, annak tényeivel, s abban saját felelősségével. A miértre már fentebb megadtam a választ. Tükörbe kellene néznünk. El kellene ismernünk, hogy egy hamis, életellenes ideológia szerint éltünk és élünk, s hogy számos rossz egyéni döntést hoztunk egyéni önzésünktől vezérelve. Hallgattunk a szirénhangokra, amelyek csábítón szóltak, de amelyek zátonyra futtattak bennünket egyéni és közösségi életünkben egyaránt. Ezt az önvizsgálatot megtartani és a hibáinkat elismerni azonban sokkal nehezebb, mint másokat okolni. (Pl. sokkal könnyebb ilyen-olyan rendezvényeken átkozni Trianont, mint megszülni és felnevelni három-négy-öt gyereket.)
Megint aláírtam egy petíciót, amelyről az interneten keresztül szereztem tudomást. Ez most arról szólt, hogy védjük meg szép, régi épületeinket, hogy ne rondítsák tele az ilyen épületek uralta városrészeket oda nem illő, de modernnek mondott vasbeton és üvegpalotákkal. Hogy jön ide a demográfiai kérdés? Idézet az aláírásgyűjtést elindító szervezet leveléből: "...nem nézi tovább tétlenül, ahogy városban és vidéken a régi értékes épületeket sorra elbontják, tönkreteszik." Majd a Polgárinfó oldalán közétett petíció szövegéből: "Mi, ezen petíció aláírói tiltakozásunkat fejezzük ki a Magyarországon található régi épületek méltatlan állapota, azok elbontása, az eredeti városkép megváltoztatása ellen." Aki a nemzet demográfiai helyzetével tisztában van és aki lát is, nem csak néz, az járva-kelve az országban, mindenhol észreveszi az elnéptelenedés szívszorító jeleit, amelyek elhagyott, romladozó, összedőlő tanyák, kiürülő falvak málló vakolatú házaiban, beroskadt tetőiben köszönnek vissza. De nem mentes, az elnéptelenedésből eredő pusztulás eme jelenségeitől a város, sőt a nagyváros sem, csak ott ez kevésbé látszik. Valamint: "Fogjunk össze, hogy unokáink is láthassák régi épületeinket, s büszkék lehessenek elődeikre!"
S íme, akarva-akaratlanul, de már megint a demográfiánál vagyunk: hol vannak sok helyen az unokák? Elmaradtak és úgy látszik, hogy sok helyen végérvényesen elmaradnak már. (A jelek szerint az utolsó népesedési felélénkülés nemzedékei, az 1974, 1975, 1976, 1977 években születettek, úgy fognak kilépni a szülőképes korból, hogy semmit nem fognak javítani a születésszámokon.). Egy biztos: az egyre fogyatkozó létszámú unokák nem lesznek büszkék azokra a szülőgenerációkra, akik rájuk egy vénekkel, afrikai és ázsiai bevándorlókkal megrakott országot hagynak, annak minden súlyos következményével együtt. (A napjainkban, főleg a nyugdíjak és a nyugdíjasok kapcsán tapasztalható egészségtelen generációs feszültségeknek az alapja az, hogy egyre vénebb a magyar társadalom, egyre nagyobb teher nyomja az aktívkorúak vállát.)
Vajon a beírók elgondolkodtak-e valaha is azon, hogy ez mind-mind az utódok megszületésétől függ, s hogy elmaradásuk, számuk apadása mindezt veszélyezteti? Egyik kedvenc gondolat számomra ezek közül, a föld eladása elleni tiltakozás: ("A MAGYAR FÖLD SOHA NEM LESZ ELADÓ, AKÁRMENNYIRE IS SZERETNÉ A CSÜRHE.") A Dunántúl elnéptelenedő, a Balatonhoz közeli, tehát jobbára a németek által látogatott vidék falvain átautózva nagyon sok házra láttam kitéve a táblát ezzel a felirattal: "Zu verkaufen." Vagyis "Eladó". Ki rakta ki? Ez a "csürhe"? Vagyis a nem nemzetinek mondott magyar kormány? Nem, kérem! Az utódok nélkül maradó, tehát kihaló családok oldalági rokonai, vagy az egyetlen utóddal rendelkezők, akikre jobbról, balról, erről-arról örökség száll, de akik, minthogy sokan vannak, nem tudnak mit kezdeni az örökölt házzal, földdel, ingatlannal, s szabadulnak tőle, ahogy tudnak, kínálják eladásra annak, akiknél csak remény van rá, hogy megveszi. Ha fekete afrikaiak jelentenék a fizetőképes keresletet, akkor azoknak. Mindenféle elfogultság nélkül. Mert nincsenek magyar utódok, akiknek el lehetne adni. Pontosabban jóval kevesebben vannak annál, mint ahány ingatlan a kihalók nyomán megüresedik. Vegyük tudomásul: a fogyásunkkal mi magunk adjuk el saját magunk alól a földet, hagyjuk elenyészni épületeinket, kultúránkat, nyelvünket és mindent, amit elődeink annyi küzdelemmel és áldozattal ránk hagytak. Csúnyát fogok mondani: voltaképp letojjuk őseinket. Magasról teszünk az ő munkájukra, áldozataikra. Fekete Gyula, író keményen fogalmazott:"...a magyar történelem legkártékonyabb söpredéke vagyunk, kívülről nézve mindahányan..." Nincs igaza?
A 2008-as év történelmi évforduló volt a magyarság életében: ötven éve annak, hogy az anyaország magyarsága körében nem születik annyi gyermek, amennyi a fennmaradásunkhoz kell. A nettó reprodukciós mutatószám, amely egy nép önerőből való megújulási képességét mutatja, 1958 óta, négy év kivételével nem éri el az egyet, ami azt jelenti, hogy a népesség utánpótlása fél évszázada elégtelen. 2006-ban ennek értéke 0, 651 volt, s már, több mint tíz év óta ezen az alacsony szinten áll. Ez azt jelenti, hogy a népesség egy kicsivel több, mint egy nemzedékváltás után létszámában feleződni fog. Másképpen: 1000 szülőképes korú nő helyébe lép egy nemzedék múlva 651, 10 ezer helyébe, 6510 stb. Ha a termékenységi magatartásban nem lesz változás, akkor a 651-ből, ill. a 6510-ből újabb nemzedékváltás után lesz 423, ill. 4230. Mindenki számolhat tovább! A népesedési magatartásban azonban csak olyan mérvű gazdasági, társadalmi, erkölcsi, értékrendbeli változások esetén van remény, amelyre ez a mostani társadalom semmi hajlandóságot. Akkora az adósságunk a jövőnkkel kapcsolatban, annyit kellene visszaadnunk az utódoktól elrabolt és felélt anyagi és nem anyagi javakból, hogy erre az áldozathozatalra ez a "kannibalizmusra idomított nép" nem képes.
De úgy is elmondhatom mindezt, hogy a közeli jövőben magyar családok tíz és százezrei fognak az utódok elmaradása miatt kipusztulni, s történelmileg nem egy túl hosszú időn belül a magyarság is el fog tűnni. A fogyás 1981-2008 októberének végéig hatszázhetvenkilencezer. A határainkon túli magyarok és egyéb bevándorlók nélkül azonban már régen mélyen 10 millió alatt lennénk. Minden demográfiai előrejelzés további fogyással számol 2050-ig. De miért is ne? Évtizedek óta fütyülünk a kérdésre, másokra mutogatunk, mentségeket keresünk (Majd importálunk utódokat.), várunk, várunk és várunkâ026
A népesedési kérdés megismertetéséhez, és súlyosságának felismeréséhez nem alkalmas módszer a petíciózás. Ezt a kérdést nem lehet frappáns, rövid mondatokkal leírni, elmondani. Ehhez olvasni kell. Nagyon sokat. És az olvasottakon el kell gondolkodni. Egy biztos. Aki veszi a fáradtságot rá, azelőtt egy új még sötétebb, még reménytelenebb jövőt ígérő világ képe tárul fel. (A fent leírtakból talán már felsejlett valami.) De épp ez szükséges ahhoz, hogy a veszélyeztetettség érzés megjelenjen. Mert ez kelti fel (már akinél persze) az életakaratot. Itt egy kormányváltás nem elég. A baj gyökere sokkal mélyebben van. A mellébeszélés ideje lejárt: szembe kell néznünk végre ezzel a problémával és eldönteni, hogy mit akarunk: megmaradni vagy pusztulni? Legkevesebb fél évszázad óta hull a föld koporsónkra és kong felettünk a lélekharang. Érünk még annyit magunknak, hogy harcoljunk a megmaradásért? Vagy már tényleg mindegy?
A petícióban megfogalmazottakkal egyetértek, de szükségesnek tartottam elmondani mindezt.
Majoros István
Elnök
A Magyar Családokért a Megmaradásért Közhasznú Alapítvány
...és még néhányan, akik azt szeretnék, ha megmaradnánk.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
