Von: Péteri Attila Árpád [mailto:pa01@interware.hu]
Gesendet: szerda, 2008. április 2. 19:56
An: Kutasi József
Betreff: Jókai Anna ünnepi beszéde /2008. március 15./
MINDEN NEMZETBEN GONDOLKODÓ, ÉPLELKŰ ÉS SZELLEMISÉGŰ, AZ ELŐRELÉPÉSÜNKET SEGÍTENI SZÁNDÉKOZÓNAK, PÁRTÁLLÁSTÓL FÜGGETLENÜL (MEGERŐSÍTÉSÜL):
Jókai Anna ünnepi beszéde
/2008. március 15./
Tisztelt ünneplő gyülekezet, magyarok! Amerre a szemünk most ellát és szerte a hazában, a világban, mindazon kényszerűen szétszóratott magyarokhoz szólok, akik - ha nem személyükben, de - lelkükben velünk vannak.
Drága barátaim! Rossz kedvünk tele véget ért. Nézzünk ebben a nagy sokaságban egymás arcába, és látni fogjuk a reménységet. Aztán nézzünk fel Isten kéklő egére, amelyik a mai napra eltüntette a maradék felhőket is, örüljünk együtt és reménykedjünk.
Ennek a március 15-ének különös ereje és különös szépsége van. Mert ha visszatekintünk arra a 160 esztendőre, ami 1848-tól, vagy a 1849-es szabadságharctól elválaszt minket, egy rendkívül zsúfolt és rendkívül nehéz történelmet tudunk magunk mögött. Ez most nem történelem óra, nem is szándékozom felidézni mindazon fordulatokat, csapásokat, lelkesedéseket, amelyeket mi magyarok végig éltünk. Mert hiszen azt is tudom, hogy 160 esztendő a türelmes Istennek csak egyetlen pillanat, de nekünk szegény küszködő kis emberkéknek sok-sok emberöltőnek a szenvedése és ugyanakkor a diadala.
Gondoljanak arra, hogy ez alatt a 160 esztendő alatt mi minden történt velünk. Hogyan packázhattak ezzel az országgal, hogyan packázhattak fizikai létünkkel, hogyan packázhattak szellemi és lelki egészségünkkel? Mi minden történhetett? Hányszor és hányféleképpen alázták meg a magyar nemzetet? Hányszor és hányféleképpen voltunk keserves tragédiáknak a tanúi?
Gondoljanak arra, hogy az első világháborúban az a siheder, az az alig felserdült suhanc, aki srapneltől sebesült meg, Isonzónál még elérhetett oda, hogy megfagyjon a második világháborúban a Don kanyarnál! Milyen nehéz történelem volt ez, és mennyire áhítja az ember, különösen akkor, ha utódai vannak, hogy valóban jobb napok virradjanak ránk!
Ebben a nehéz történelemben, ahol 1944-ben egyszer a sötét angyal suhintott ránk, majd 1948. után egy tünékeny és csalóka szabadság illúzió után a bolsevizmusnak az ereje tizedelte meg az országunkat, hogy ebben a világban milyen üdítő kivétel, milyen csodálatos színfolt volt az a két testvérforradalom, amelyiket nem lehet egymástól elválasztani. Az egyik 1848. március 15., a másik pedig 1956. október 23. Ez a kettő nekünk a lelkünkben összetartozik.
Összetartozik azért is, mert rendkívül sok közös vonás van a két forradalomban. Bizony megesett velünk '48-49-ben is, hogy a külpolitika úgy bánt el az országgal, úgy bánt el a magyarokkal, hogy amikor megerősödni látszott az osztrák hatalom, akkor húzd meg, ereszd meg politikával úgy látszott, minthogyha helyeselnék a magyar forradalmat.
Gondoljanak ugyanerre '56-ban. Hányszor és miféle szózatok hangzottak el a Kossuth Rádióban - egymásnak ellentmondó hírek. Gondoljanak arra, hogy mi történt akkor, amikor ez a két forradalom, illetőleg szabadságharc véget ért.
1848-49 után a fegyverletétel után, amikor szintén csak külföldi erővel - és mit ad Isten akkor cári csapatoknak nevezett oroszokkal - sikerült csak leverni a 48-49-es szabadságharcot, a győztes hatalom először nagylelkűnek mutatkozott. Meghívták a szabadságharc vesztett vezérkarát egy ünnepi vacsorára. Micsoda cinizmus! Még a kardjukat is megtarthatták, dicsérték is a magyarok bátorságát, azután reggel átadták az egész vezérkart Haynau vérbíróságának.
Gondoljanak arra, hogy mi történt 1956 után! Hogyan csapták be a munkás tanácsokat, hogyan csapták be Malétert, hogyan ígérték meg a rádióban, hogy senkinek nem lesz bántódása! Hányszor mondták el, hogy a forradalom nem szűnt meg csak átalakult. Ezt a rettenetes hazugságot! Azután, hogyan jutottunk el odáig, hogy a halálukkal kínos, keserves kötél általi halállal végződött? Nagy tanulságok ezek.
Van még egy tanulság, amit sose felejtsünk el. A kutatásaim közben valami rettenetes dolgot olvastam, szívem mélyéig megrendített. Azt olvastam, hogy 1849. december 31-én, tehát szilveszternek a napján összegyűlt az akkori budai, pesti városi tanács és díszpolgárrá avatták Haynaut, Jellasicsot és Windischgrätzet. Gondoljanak arra, hogy még ki sem hűlt az aradi vértanúk sírja, és már a gyilkosokból díszpolgárok lettek.
Aztán gondoljanak arra, hogy milyen harcot kellett azért folytatni - mármost a felemásra sikerült rendszerváltásunk után -, hogy Sztálinnak a díszpolgárságát ki lehessen iktatni a főváros köréből. Hát nem hasonló dolgok ezek? Nem hasonló-e az, hogy miféle nemzeti amnézia tud a lelkekre rátelepedni? Ami megtörtént akkor is, amikor 1867-ben kényszerűen - és mint egyetlen lehetőségként - Ferenc Józsefet megkoronáztuk. Nem az volt a baj, hogy nem tudtunk más utat találni. A baj az volt, hogy néhány évtizeddel később ugyanezt az embert már Jóskának becéztük. Nem ugyanez történt-e 1956 után, amikor ugyanazt, aki elárulta és megcsúfolta a forradalmat, elkezdtük az apánként emlegetni. Ezeket kell a magyar nemzetnek szégyellni. Nem azt, hogy dolgoztunk, hogy próbáltunk egyről-kettőre menni, hogy megkerestük a kiskapukat, hogy a pici kis életünket valahogy előbbre tudjuk vinni, hanem azt, hogy a nemzeti amnézia bűnébe esett, aki esett. Mi nem estünk.
Azt is láthatjuk, hogy az a hármas jelszó, amit szabadság, egyenlőség és testvériség címén a vágyó emberiség felröptetett, az milyen kevéssé tudott megvalósulni. Én úgy gondolom, hogy a szabadság tere elsősorban a szellem területén van, amikor szabadon befogadhatja az ember a világba érkező felsőbb igazságokat. Az egyenlőségnek a jogban és a törvény előtt kellene maradéktalanul érvényesülni. A testvériségnek pedig abban, hogy a szociális és a gazdasági létben szolidárisak tudjunk lenni a másikkal. Helyette mi történt? A Kádár rendszerben az történt, hogy a szabadság helyett szovjet függőségben éltünk, és egy ideológiai rabságban. Az egyenlőség pedig olyan látszategyenlőség volt, ahol mindig voltak az egyenlők között egyenlőbbek, a testvériségben pedig a nagy testvérnek a nyomorúságát és a terrorját nyögtük.
Ezt a három eszmét, ami ott lebeg az emberiség vágyakozó szíve előtt, ma sem maradéktalanul valósítja meg az életünk. Gondoljanak arra, hogy szabadság helyett szabadosság uralkodik, amikor mindent szabad és nincs mellette felelősség.
A filozófiai nihil kezdett eluralkodni, és az az erkölcsi relativitás, hogy mindent megtehettek, ami nekem jó és nekem kényelmes. Az egyenlőségnél pedig gondoljanak arra, hogy hogyan folyik a sokszor milliárdos csalók ügyes kimosdatása, ügyüknek a halogatása, miközben a kisember ellen minden szigort bevetnek.
Gondoljanak arra, hogy az úgynevezett testvériség helyett milyen részvét nélküli tobzódás folyik a kétes eszközökkel megszerzett vagyonok tulajdonosainál? Hogyan jelent meg a gyűlölködés, mint a mindennapi közlekedésnek a modora? Hogyan történt meg a szerencsétleneknek és szegényeknek a cserbenhagyása? Kérem szépen, én mindenütt elmondom: ezeket a dolgokat a politikának is orvosolnia kell. De ez valami más is. Az, hogy törődjünk egymással, hogy ne engedjük a mérhetetlen szenvedést, amit látunk. Az, drága barátaim, az élő Isten parancsa. A legfőbb munkaadója az embernek az élő Isten. "Amit közületek a legkisebbel cselekszetek, velem cselekszitek" - ez a szó hatja át ma az emberek lelkét.
Mi valamennyien egy morális válságban vagyunk. Nemcsak Magyarország, ha körülnézek úgy látom, hogy szintén a világban is ez a morális válság kezd eluralkodni. Ki lehet jelenteni tudatlanul, ostobán és szánalomra méltóan, hogy a profitról szól az egész világ? Nem barátaim, a világ nem a profitról szól, hanem a szeretetről szól. Arról a szeretetről, amit nekünk kell közösen a jövőben kimunkálnunk. Nagyon jól ismerjük a fausti nagy áriát, amikor a Sátán odaáll, és azt énekli, hogy eladó az egész világ: "Áll a tánc, és áll a bál, járja koldus és király, a pénz körül a Sátán örül."
Nem barátaim, nem minden eladó! Nem eladó a becsületünk, nem eladó a hazánk, és nem eladó a mi drága gyerekeinknek a jövője. Ezt mondja nekünk '48-49. Mert az, hogy ide születtünk erre a földre ez nem véletlen. Ide gyökereztünk. Nincs ellentét Európa, a világ és az univerzum között. Aki megéli a maga sorsát, az egyúttal a világ sorsát is megéli. Itt nem segít többé a puszta önösség, de az sem segít, hogyha valamiféle hamis kollektivitásba burkolóznánk. Gyarapítani kell a térség szellemét, és nem felhígulni benne. Nem gőgösen elzárkózni, de nem is meghunyászkodni. Példát kell adni nekünk magyaroknak a nálunk szerencsésebb nemzeteknek, hogy ahol a kincsetek, ott a szívetek. Morzsák helyett a megszentelt kenyérre vágyik a nemzet, hazugság helyett pedig az örök igére. Erre áhítoznak ma a magyarok.
1848. március jelenben is érvényes kívánalmai, ha végignézzük, hogy mit kíván a magyar nemzet, milyen pontokat sorolt fel. Tulajdonképpen ma is érvényesek. Kettőt emelnék ki közülük. Igen, az úrbéli viszonyok megszűntek, nincsen jobbágyság Magyarországon, de megmaradt a lelkek jobbágysága. Ma Magyarországon nagyon sok ember él úgy, hogy nem tudta a lelkét felszabadítani. Jobbágyságban tartják, és olyan láncon, ami kilátástalan lét felé vezeti őket. A lelkek felszabadítása az új feladat ebben az országban. A másik pedig az úgynevezett közteherviselés. Hogy ez a közteherviselés igazságos legyen, ne a vétlenekkel, a gondokkal küszködőkkel fizettessék meg a gondtalan pazarló politikának az árát. Az igazi közteherviselés az lenne. Persze az igazságot nem elég gondolni, ki kell mondani, és cselekedni kell érte.
Gondoljanak arra, hogy nemsokára egyik ragyogó és korán eltávozott színészünk, Kaszás Attilának az előadásában meg fogjuk hallgatni újra a Nemzeti dalt. Ennek a szövege valamikor egy közös nemzet esküjébe torkollott. Ha arra gondolunk, hogy ma mire kellene esküdnünk ez valahogy így szólna: segíteni és gyámolítani fogjuk az elesetteket és a szegényeket, esküszünk, esküszünk, amíg élünk így teszünk. Az áradó gyűlölettel szemben, a bátorságunkat, az elszántságunkat és a határozottságunkat mutatjuk oda. Ezt az erőt használjuk, esküszünk, esküszünk, amíg élünk így teszünk. Vigyázzunk erre a gyönyörű magyar nyelvre és mindazokra, akik ezen az áldott nyelven beszélnek. Esküszünk, esküszünk, hogy amíg élnünk így teszünk. Megőrizzük emberi, nemzeti értékeinket és az utódainknak örökül hagyjuk. Esküszünk, esküszünk, hogy amíg élünk így teszünk. Az ég minket úgy segéljen, ahogy mi segítünk erre a jobb sorsra érdemes hazai földért küzdeni. Esküszünk, esküszünk, esküszünk, hogy amíg élünk így teszünk.
Emeljük fel a szíveinket, legalább a '48-as megperzselt zászlóinknak a magasába, 56 lyukas zászlajának a magasába, melynek a közepén még mindig átfúj a dermesztő novemberi 4-i szél. Emeljük fel a szíveinket, mi magyarok a végre éltető reményben, és gondoljunk arra, ami jelszava lehetne a mai létünknek és az előttünk álló időknek, hogy amióta az ember megkezdte vándorlását ezen a keserves, de ilyenkor tavasszal oly tündöklő földön, mindig megszólalt a válságban lévő ember mellett a bíztatás, az ígéret: ne féljetek, ne féljetek, ne féljetek.
Köszönöm.
