Von: karolyorama@gmail.com
Im Auftrag von Apu Lengyel
Gesendet: vasárnap, 2008. április 13. 11:59
An: Kutasi József
Betreff: Üdvözlöm a tisztelt Magyarokat rendőrállam kellős közepén!
Kedves Magyar Testvéreim!
Öt évvel ezelőtt nem mertem gondolni, hogy ez a végtelenül szomorú vers ma mindennél időszerűbb lesz. A "szenvedhetetlen iga" lassan púpot tör rajtunk.
Tegnap a budapesti Kossuth téren volt egy tüntetés a Lisszaboni Szerződésben tobzódó álságos, fenyegető, rabszolgatartó megfogalmazások, és azoknak a puszta fizikai létünket veszélyeztető gyakorlati érvényre jutása ellen.
56-an voltunk. Jeles létszám! Mondtunk szépet, mondtunk igazat, s mind hiába szóltunk. Volt mellettünk rövid ideig egy-két kóbor kamera. Az esti hírekben azonban egyetlen vágóképre sem érdemesítették, az elhangzottakat.
Tegnap már leírtam sirámaimat a magyar tömegtájékoztatásról. Most azonban sanyarú helyzetünkről megemlékezvén az alábbi verset az étrő-érző lelkeknek szelíd befogadásra kínálom. Noha e hang nem szelíd, de mit is tehetne egy már ma a saját ősi honjában kísértő gondolat gazdája.
Csekélyke létszámunk olyan tiszteletet kapott a hatóság képviselőitől, hogy még a villogós kocsiból is kiszálltak a sötétkék egyenruhába bújtatottak. Axamétosan ellenőrizték a tüntetés törvényességét bizonyító papírokat.
Jóval hamarabb fejeztük be gyűlésünket, hiszen nagyon nem kedvezett nekünk a hideg szél, a csöpörgő eső.
Ám amikor a többség már elhagyta a teret, két kis csoport - hangsúlyozom négy-négy ember - még jó ideig zászló, transzparens, és hangosítás nélkül, egymástól jókora távolságra jókedvűen beszélgetett. Kisvártatva egy rendőrségi autó kikanyarodott valahol észak felől a szabadság határait kijelölő cinikusan hatalmas virágos dézsák takarásából, és a jelképes sírhely felőli csoporthoz hajtott. Az egyszem rendőr - mindegy, ki volt a bentiek küldötte - kilépvén palamentien elegáns kocsijából rátarti lassúsággal közelítvén a kis csoporthoz, megkérdezte, mit keresnek ott, miért maradtak a téren. Nem hallották, hogy vége a rendezvénynek?
Üdvözlöm a tisztelt Magyarokat rendőrállam kellős közepén!
Mindenre gondoltam volna de ilyen primitív magatartásra nem.
Mi köze a hatóságnak ahhoz, hogy egy befejezett rendezvény végén - akárhol az utcán, közterületen! - három-négy magyar ember beszélget?!
Még akkor is, ha ezek a magyar emberek éppen jelen voltak egy rendezvényen, tüntetésen.
Miféle ficamodott elgondolásai vannak ennek a büdösebbnél büdösebb hatalmi gépezetnek, hogy ilyen kérdést merészel egyáltalán elgondolni is, nem hogy még tisztelgést követően megkérdezni.
Mit nem képzelnek ezek magukról. Netán meghirdette a Magyar Köztársaaság Elnöke, hogy gyülekezési tilalom volna? Nem! Akkor mi végre ez az lelki brutalitás?
Egyszerűen nincsen joguk ilyen kérdéshez!!!
Ahhoz volna joguk, hogy a mi befizetett adóforintjainkból érettünk el és kitartva nekünk tisztelegve tegyék a dolgokat, és ne molesztáljanak ártatlan utcai járókelőket.
Egyszer és mindenkorra kikérem magamnak azt a fajta mentalitást, ami ezt a szerencsétlen országot idáig veretve süllyesztette.
Amit leírtam, igaz, megtörtént. A saját szememmel láttam. Szereplői sem fontosak, még a kékruhás sem. A szellemiség, ami tipor a lelkekben, az a fontos.
"...a száj elé kapott ujj
"pszt"-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van
ott zsarnokság van..."
Kussolj magyar, oszolj innen! Eleget pofáztál már arról, mi nem jó itt! Eriggy a dolgodra! Nem hallod, te tahó?!
Sajnálom, hogy ilyen gyönyörű napsütéses vasárnap délelőttön szebbet jobbat nem írhatok
Üdvözletem a diktatúra legaljáról!
Ne keressen senki öklendezni mentem!!!
Budapest, 2008. április 13., vasárnap
Lengyel Károly
***********************************
Visszajárok Európába
Trianoni ármány égben is látszott,
lőcsöltek nyakunkba kőkemény jármot.
Hiába habzott a haló honfi vér,
országunk ismét gödörbe vezették.
Maradok lidérc Kárpát karéjában,
Hold-sugár gúnyám, üres tarisznyával.
Enyésző orozó is borzadni fog,
mert eleven húst hullajt ijedő csont.
Vájná önszemét, bíz' ne lásson engem.
Ártány fattya! Senki el ne temessen!
Hinné, tán kóbor eb tépi a testet,
fagyos mosollyal véli, menekülhet.
Kívánná siket éjjel, ne legyen csend,
mert ünnepin mindig mellette leszek.
Nem szabadulhat tőlem, el sem küldhet,
vészlő tajtékból mentem szenvedésnek.
Eszére vigyázok, mindent megértsen.
Kisded koráról magyarul meséljen.
Álmában anyját nem érti, felriad.
Menne büdösnek, rohanna folyónak.
Kapu reccsen, szék ruhástól odébb megy,
tébolyul már-már, kiált fel egeknek.
Rekedtig-sikolytól ébred meg hajnal,
vacog és nyüszít szederjes ajakkal.
Ugrana bércről. Súgom, hogy: - Ne merjed!
Fon nyakán hurkot, tépem a kötelet.
Ordítva, térden hozza elém jussom,
táncolna inkább szikrázó parázson.
Sehol, ki mérné kínjai tengerét,
naponta hívja halálért istenét.
Sarjából sarjadzon kacska nemzedék!
Az élettől is féljen, hogy mi jöhet még!
Padlásra, zsákba küldök majd üszököt,
kaszája csorbul mezején kő között.
Hajtják csövesét, valahány csikaját,
prédálja juhait nappal toportyán.
Keserű lész nyelvén a rablott falat,
vize vedertől fenékig megposhad.
Kerülje házát fekete ragály!
Harangszó légyen fejében a magány!
Űzöm és hajtom pirkadtól napestig,
őrjöngő dúvad emlékim fellelik.
Kérne magának végül egy új hazát,
de egy ilyent a pokol is kiokád.
Budapest, 2003. április 13-án,
Virágvasárnap este
Lengyel Károly
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
