Von: Siklósi András [mailto:siklosi.andras@tvnetwork.hu]
Gesendet: Mittwoch, 19. März 2008 23:05
An: Kutasi József
Betreff: Írások + versek
Kedves Barátaim és Harcostársaim!
Mindnyájatoknak kegyelemteljes, áldott húsvéti ünnepeket kívánok. Jézus föltámadt kereszthalála után. A mi hazánk már régóta a kereszten vergődik, de csak akkor támadhat új életre, ha valamennyien akarjuk, és teszünk is érte.
Most elküldöm nektek 2, alkalomhoz illő versemet, valamint 6 prózai írásomat (s a Szittya Világtalálkozó programját), melyek nemzeti sorskérdéseinket boncolgatják. Remélem, hogy megnyerik tetszéseteket, s mindenki talál köztük szívéhez szóló, hasznosítható gondolatokat. Kérem, hogy olvassátok el szerény munkáimat, s küldjétek szét őket levelező hálózatotokba, hogy minél többen megismerhessék. Aki csak teheti, jöjjön el az SZVT-re is, mert ehhez fogható rendezvény aligha lesz több az idén.
Tisztelettel és magyar testvéri szeretettel vitéz Siklósi András
Siklósi András
A kereszt előtt
Nézzük bordáidat
szöggel átvert kezed
sebeidből a vér
a szívünkre csepeg
Arcod fakó már és
szederjes a melled
Atyádat szólítod
A sorsod betellett
Megnyílik most az ég
a föld reng alattunk
tisztító viharként
átsüvítesz rajtunk
Meghatottan nézünk
fényes keresztedre
Elrejtőzünk némán
véres sebeidbe
Mert csak benned bízunk
te adsz békességet
Te vagy az igazság
Nincs kívüled élet
Siklósi András
Imádság ünnepért
(A 70 éves Zas Lórántnak a régi barátsággal)
(Kutasi József Münchenből írja: Kedves Lóránt! Minden elképzelhető jót kívánok a 70 éves születésnapodra.)
Asztalunkra kenyeret
– kiváltképp ha nincsen –
s kupánkba bort eleget
adjál Uramisten
Ne szipolyozzon senki
s ne dolgozzunk ingyen
A hazánkból ne űzz ki
minket Uramisten
Országodba fogadj be
mert bár bűnben élünk
megbocsátunk s bocsáss meg
Uramisten nékünk
A ránk váró halállal
birkózzunk meg könnyen
kórral bajjal viszállyal
ne sújts Uramisten
Szereteted áraszd ki
sugározd ránk fényed
hogy zenghesse mindenki
örök dicsőséged
Ne fordulj el légy velünk
erősíts a hitben
Aki bántja nemzetünk
üssed Uramisten
Szülessen sok gyermekünk
Kárpáton túl s innen
Öntudatlan elvesznünk
ne hagyj Uramisten
S mit remélünk oly nagyon
– melynél szebb kincs nincsen –
végre éljünk szabadon
add meg Uramisten
Karold föl népünk ügyét
virágozzon minden
A magyarok ünnepét
hozd el s áldd meg Isten
Siklósi András
Az erőszak „demokráciája"
A demokrácia sohasem cél, legföljebb eszköz, hogy elérjünk vele valamit. Önmagában nem érték, csak ha általa megvalósul a megosztott hatalom s a többségi jólét. Nálunk (mint mostanában a világon mindenütt) sajnos nem tényleges, hanem csupán áldemokrácia működik. Itt nincs igazi választási lehetőség; bárkire szavazunk, ugyanaz a róka bújik elő, legföljebb más-más kotorékból. Úgy is mondhatnám, hogy ez egy formális, tervutasításos demokrácia, de leginkább ócska paródia.
Itt a választási törvényt, a pártokat, a képviselők zömét, a politika szerkezetét a nómenklatúra találta ki és etette meg a néppel. Ez a demokrácia csak egy álca, egy kiüresedett diktatúra továbbélése, legjobb esetben is egy demokratúrának nevezhető hibrid, ahol mindennek az ellenkezője érvényes. A normál demokrácia egyfajta hatalomgyakorlási technika, csak jóléti államban működhet valamilyen fokon, azaz ha vannak elosztható javak. Ha nincs elég kenyér, csupán cirkusz juthat a népnek, osztogatás helyett pedig fosztogatás.
Nálunk kultuszt, már-már vallást csinálnak a demokráciából a helyettünk is zabálók, míg nekünk minden kisemmizést, megaláztatást, jövőtlenséget el kell viselnünk miatta. Nálunk a létező demokrácia körülbelül olyan, mint a létező szocializmus: a nómenklatúra bűvészmutatványa; a bolsiból liberális demokratává, a párttitkárból menedzserré, a marxistából kozmopolitává formálódás művészete. Mivel elmulasztottuk a kommunizmus gyökeres kitépését, a pálfordulás után megint ránk köszöntött a pártállamot csődbe vivő „szakértők" paradicsoma.
Egy olyan rendszernek, ahol a népnek csak alárendelt joga van a vezetőkkel s az idegenekkel szemben, semmi köze a demokráciához; ez tán még sátánibb, mint a sztálinizmus. Az erőszak mindenkor fokozódik, ha csökken az ellenállás: ma szavazatot kényszerít ki, holnap fenyeget, holnapután megsemmisülésbe taszít (mert szétdúlja a családot, a humán kapcsolatokat, az erkölcsi normákat, állandó rettegésbe kerget, fölébreszti az állatot az emberben, és elszabadítja a poklot).
Ebben a furcsa politikai egyensúlyban, ebben a groteszk szabadságban a vezetés egyik vagy másik csoportja bírálható és támadható ugyan, de tilos a rendszer, a parlamentáris demokrácia, a paktumozás s a korrupció megkérdőjelezése, mert rögtön „szélsőségessé, antidemokratikussá", tehát üldözhetővé, kitaszíthatóvá válunk. A korlátolt demokráciának nem lehet valódi ellenzéke, ezért egyenes folytatása a régi látszatnak; csak most államosítás helyett privatizáció (szabad rablás), tervgazdálkodás helyett piacgazdaság, köztulajdon helyett magántulajdon van. A választásokon bármi történhet, hiszen az irányító hatalmat mindig ugyanaz a monolit banda birtokolja; e szűk körbe kívülálló nem juthat be, csak ha alkalmazkodik és befogadják. A nómenklatúra fölfalta a megalkuvó értelmiséget, az áruló írástudókat. A zsarnokság réme már a lelkünkbe égett.
Az „elitnek" semmi köze a társadalomhoz; a politika csupán az egyes érdekcsoportok belső harca egymás ellen s az egész nemzettel szemben. A korábbi egypárt néhány kisebb állampárttá bomlott, s alulról építkezés nélkül, fölülről szervezett hűbéri klientúrával működik. Az állam elzárkózik a néptől, annak ellenségévé, kifosztójává, eltiprójává válik. A tömeg csak a kormányra kerülésig érdekli a pártokat, céljuk a minél eredményesebb harácsolás s a meglévő állapotok konzerválása. Nincs kiút, nincsenek igazi gazdasági és szociális programok, csupán porhintés, hazug propaganda, kettős színjáték, csak zavarosban halászás, törvényszegés és „médiaháború". Mindenki mást mond, de egyformán gondolkodik és cselekszik. A reális problémák föl sem vetődnek, a társadalom egészséges mozgása megbénult, a valóságot abszurd modellek helyettesítik. Az áldemokrácia kiábrándító és gyűlöletes, mégis a hullamerev rendszer szinte megdönthetetlen (legalábbis „békés, alkotmányos" eszközökkel!).
Az eszmék kora lejárt: a dialektikus történelmi materializmus, az ateista proletár-internacionalizmus után sajnos a keresztény szellemiség (jórészt az egyházak közömbössége miatt!), a hazafiság, a népi-nemzeti gondolat is megtört. Fölváltotta egy zárt kasztrendszer: a szűk körű „élcsapat", az önkiválasztottak dőzsölő demokráciája; míg velük szemben áll a rosszkedvű, nyomorgó magyar többség tompa fájdalmú, lélektelen biológiai vegetációja, a gyomor szocializmusa.
Sürgősen el kell tehát gondolkoznunk tisztelt felebarátaim, hogy akarjuk-e és hagyjuk-e tovább ezt a gyalázatos állapotot, vagy létrehozunk végre – külföldi minták szolgai másolása helyett – egy gyökeresen eltérő rendszert, egy olyan államformát (a Szent Korona értékrendjén alapuló királyságot!), ami minden tekintetben megfelel történelmi hagyományainknak s a nemzet sajátos érdekeinek.
Siklósi András
Az egyházaknak nemzeti törekvéseinket is szolgálniuk kell!
Talán nincs még a földgolyón olyan megértő, barátságos nép, mint a magyar. Történelmünk során számos eszmeáramlat, vallás, világnézet honosodott meg a Kárpát-medencében. A nemzet mindig átvette, magába olvasztotta a hasznos, építő jellegű gondolatokat, s hozzáadva a sajátját, létrehozta a világ egyik legmagasabb rendű tárgyi és szellemi kultúráját. A mi fajtánk soha nem volt erőszakos, kegyetlen vagy durva. Méltányolta az eltérő szokásokat, tisztelte a másságot, biztosította a kisebbségek önálló életét, fejlődését és gyarapodását. Inkább segítette, mint akadályozta őket. Inkább védte és fölemelte, mint elnyomta, beolvasztotta őket. Ilyen jó dolga sehol nem volt az idegeneknek. Évszázadokon át jól érezte itt magát rác, tót, sváb, oláh, ruszin, szívesen jött ide lengyel, görög, zsidó és cigány. Megtarthatta hagyományait, beszélhette anyanyelvét, büszkén vallhatta nemzetiségét, szabadon hódolhatott vallásának. Nálunk nem volt fajgyűlölet, hazánkat elkerülte az inkvizíció és a vallásháborúk. Más országokban megvetették, sokszor üldözték, és törvényesen vagy törvénytelenül irtották az idegeneket. Ezzel szemben itt még a magyar nyelvhasználat sem volt kötelező, a minimális asszimiláció is elmaradt. Templomok, iskolák, politikai, kulturális intézmények épültek minden felekezetnek és népcsoportnak. Jobban éltek körünkben az idegenek, mint a saját hazájukban. Ám ez a példamutató tolerancia, ez a példátlanul modern nemzetiségi politika sajnos nem talált termékeny talajra sem a szomszédainknál, sem másutt. Mondhatnám, a saját sírunkat ástuk századokon át ezzel a lovagias fölfogással, ezzel a becsületes, liberális magatartással. Végső soron ennek az „eredménye", rettenetes kicsúcsosodása lett Trianon, s ősi földünk mindmáig tartó idegen megszállása.
Erőnk csökkent, tartásunk megrogyott, erkölcsünk beszennyeződött, hitünk s öntudatunk végzetesen meggyengült. Fölénk kerekedtek az egykori befogadottak és pártfogoltak. Egyre éhesebbek lettek, s úgy tűnik, étvágyuk ma is csillapíthatatlan. Eluralkodott rajtuk a féktelen gyűlölet, a fasisztoid hajlam, a romboló sovinizmus. E káros elvek már nemcsak egyes vezetőket mételyeznek, hanem a népeket is megfertőzik. Vérszomjas fenevadak készülnek lecsapni ránk, dögevők várnak halotti torunkra. Miközben ők folyton izmosodnak, addig mi most is fogyatkozunk, s rohamléptekkel menetelünk a végső pusztulás felé. Vajon lehet-e reményünk, hogy megállítsuk mindezt? Vajon bízhatunk-e még abban, hogy megfordíthatjuk e káros folyamatokat?
Isten s a Magyarok Nagyasszonya mindig megóvta ezt a nemzetet. Mert hittünk, és élni akartunk! Mert volt bátorságunk a harchoz, mert lélekben nem adtuk föl soha! Ezért vészeltünk át tatárt és törököt, németet és oroszt. Ezért maradtunk meg ennyi földrengés, ennyi vad vihar és ellenséges támadás közepette. Nem fogtak rajtunk a gyilkos jóslatok, lepergett rólunk az átok és a rontás. Képesek voltunk megvédeni magunkat, mert eleink csontkezét fogtuk, mert egymásba s a Teremtőbe kapaszkodtunk. Ha vesztettünk is győztünk, mint a súlyos betegségeken túljutott szervezet, mint a vadhajtásokat is elbíró termő gyümölcsfák. Sajnos napjainkban minden megváltozott. Beborult fölöttünk a mennybolt, elszürkültek a csillagok az égen, kifordult alólunk a megtartó anyaföld. Soha nem volt ekkora a veszély, soha nem nyílt meg ennyire a pokol kénköves bugyra, soha nem ölelt még ilyen halálos szorítással a Sátán.
Ránk különösen igaz a mondás: Ha Isten velünk, ki ellenünk?! Mi évezredekkel ezelőtt sem voltunk hitetlen pogányok, sem barbár ázsiai hordák. Múltunkban, eredetünkben nincs semmi szégyellni és kivetni való. Mindig a kor színvonalán, vagy afölött álltunk. Írásunk egyidős a sumér ékírással, műveltségünk elemei a história előtti időkben gyökereznek. Származásunkra joggal lehetünk büszkék; nincs rá okunk, hogy eltitkoljuk, vagy meghamisítsuk. Azok a népek, melyek ma gúnyosan leszólnak, megvetnek bennünket, valójában boldogan vállalnák ezt a múltat, amit mi könnyelműen az enyészetnek adtunk. A mi történetünk nem a honfoglalással kezdődött, a mi hitünk a kereszténységnél sokkal korábbi Magyar Vallás. Hol voltak még a nílusi piramisok, a jeruzsálemi zsinagógák, a buddhista barlangtemplomok, a római katakombák, az iszlám mecsetek, amikor mi már a Napistennek hódoltunk, s lépteinket Boldogasszony Anyánk vigyázta. Mélyen hívő, istenes nép voltunk, s a vallás szervesen kapcsolódott mindennapjainkba. Több volt ez, mint egyszerű istenkeresés, vagy szigorú, dogmatikus rendszer. Tapasztalataink gazdag tárháza volt, bölcsességünk kincses ládája, életfilozófiánk kristályos foglalatja. Tele gyönyörű gondolatokkal, okos, előremutató tanácsokkal. A természet törvényein alapult, de az emberi lelket sem erőszakolta meg. Ez volt vezérlő csillagunk, pajzsunk és fegyverünk a bölcsőtől a koporsóig. Oly mélyen a génjeinkbe ívódott, hogy a jóval később, kényszerűségből fölvett római rítusú kereszténység sem tudta kiirtani. Tiszta forrásként, friss hegyi patakként áramlott ereinkben minden tiltás, minden máglyatűz ellenére.
1000 éve már, hogy (judeo)keresztények lettünk. Nem állítom, hogy csupán emiatt, de ekkor kezdődött mindmáig tartó sorvadásunk s egyre gyorsuló haláltáncunk. Mert nemcsak egy ismeretlen vallás, hanem egy eltérő életforma, jog- és szokásrendszer, egy félrabszolgaságon alapuló feudális társadalmi rend szakadt a szabad magyarság nyakába. Ellenálló képességünket, legyűrhetetlen immunitásunkat ekkor érték az első borzalmas csapások. Megindult az idegenek bevándorlása, s mind a világi, mind az egyházi hatalomban rövidesen övék lett a legnagyobb befolyás, a vezető pozíciók döntő többsége. Mindezt sajnos nem a befogadók épülésére használták, hanem önző, magyarellenes céljaik megvalósítására. Nem rajtuk múlt, hogy a nemzet nem jutott az avarok sorsára. Megmaradásunkat a jobbágyi, paraszti néptömegeknek, s az időről-időre kiválasztódó gerinces hazafiaknak, a feladatokhoz fölnőni képes királyoknak, fejedelmeknek, nemes és nemtelen vezéreknek köszönhetjük. Szerencsére a katolikus s a protestáns egyházakban is voltak tántoríthatatlan, ügyünknek elkötelezett szellemi-erkölcsi nagyságok. Az Árpád-házi szentek, Julianus barát, Anonymus, Temesvári Pelbárt, Pázmány Péter, Kapisztrán János, Fráter György, Prohászka Ottokár, Zadravecz István, Bangha Béla, Mindszenty József, Apor Vilmos, Ravasz László, Ordass Lajos, Márton Áron, Tempfli József, Hegedűs Loránt, Tőkés László és mások jelzik azt a vonulatot, melyben eredményesen párosult Isten szolgálata s a haza szeretete. Úgy is mondhatnám, ők azok, akik egyszerre hordozták a kardot és a keresztet, azaz legfontosabb nemzeti jelképeinket.
Vajon a mai keresztény egyházak eleget tesznek-e e kettős hivatásnak? Tehát a lélekgondozás mellett ellátják-e a nemzetmentés feladatát is? Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nem! Kényelmesebb ugyanis elvonulni a világtól, s a világi hatalomról való lemondással párhuzamosan a politizálásról, a köznapi dolgokba való beleszólás jogáról is lemondani. Most, amikor egész népünk szenved, amikor 40 évnyi diktatúra után sem javult a helyzet, elképesztő gyávaság és megbocsáthatatlan megalkuvás, ha a papság csak a keresztet fényesíti, a kardot pedig rozsdásodni hagyja. Most, amikor a magyarság élethalálharcát vívja külső- belső ellenségei ellen, minden lehetőséget és alkalmat meg kellene ragadnia a védekezésre, a nemzet fölvilágosítására és talpra állítására, s egy Krisztusnak tetsző, magyar és keresztény Magyarország fölépítésére.
Nem akarom bántani az egyházakat; bár intézményesen alaposan behódoltak a bolsevizmusnak, azért sok hasznosat is cselekedtek, s mindig akadt néhány bátor képviselőjük, akik szembeszálltak a gonosszal, akik vállalták a meghurcolást, a börtönt vagy az internálást, s nem egyszer saját elöljáróik igaztalan ítéleteit is. Bizony a jelen s a jövő egyházainak e tiszta jellemekre, e kipróbált vitézekre kellene épülniük. Nem pedig a hóhérainkkal kollaboráló és lepaktáló békepapokra. A rendszerváltás nemcsak a gazdaságban s a politikában elengedhetetlen, hanem az egyházak körében is. Ahhoz, hogy jó példával segítsék gyógyulásunkat s fölemelkedésünket, hogy ismét megnyerjék a tévelygő lelkeket, elsősorban önmagukban kell megtisztulniuk. Örömmel vennénk, ha a pártállam által kinevezett vezető méltóságok önként lemondanának. Azoknak, akik bármi okból szolgálták a zsarnokságot, el kell tűnniük a vezető pozíciókból! Itt nem a törvény vaskezére, vagy külső behatásra van szükség. Az egyház lelkiismereti problémája kell legyen, hogy háttérbe szorítsa bukott hangadóit.
Milyen legyen, s milyen ne legyen az új évezred egyháza? Mindenekelőtt tartózkodjon az ártó világi hatásoktól. A marxizmus után őrizkedjen a liberalizmustól, a kozmopolitizmustól s a szabadkőműves befolyástól. Ne legyen szekularizált (elvilágiasodott), arctalan és túlzottan ökumenikus. Aki mindenkivel kiegyezik, végül ön-magát veszejti el. Legyen viszont nyitott, politikus és harcosan magyar. Foglaljon állást fontos ügyeinkben! Ne csak azért vesse el az abortuszt, mert a magzat is ember, hanem azért is, mert a folyamatos nemzetpusztítást meg kell végre állítani. Ne csak a szegényeken és elnyomottakon sajnálkozzon, hanem ítélje el a társadalmi igazságtalanságokat, a bolsevizmus szörnyűségeit s a jelenkor elitjének szabad rablását is. Ne hirdessen képmutató megbocsátást ott, ahol nyoma sincs bűnbánatnak, s ahol egy egész nép vár felszabadulásra és igazságtételre. (Ezt természetellenes önfeladásnak, vagy éppenséggel közönséges bűnpártolásnak is nevezhetném, hiszen Jézus sehol sem állította, hogy fogadjuk el a bűnt, és bocsássunk meg a javíthatatlan, megrögzött gonosztevőknek. A megbocsátás egyébként sem lehet akadálya a törvényes igazságtételnek, a jogos felelősségre vonásnak!)
Azt aláírom, hogy az egyház őrizkedjen a pártpolitikától, s ne tegye le kizárólagos voksát egyetlen párt vagy társadalmi szervezet mellett sem. Már csak azért se, mert több hazai párt és csoportosulás vallja magát keresztény alapokon állónak. Az más kérdés, hogy ebben mennyi a hatásvadászat, s mennyi a tényleges elkötelezettség. Sehogy sem értem, miért tilos a papságnak a nyilvánosság előtt (akár a szószéken s akár név szerint!) kimondani, hogy kik a nemzetrontók, kik a hazaárulók, kik az idegen érdekek ügynökei, kik a legelvetemültebb pokolfajzatok. Ha korábban nem tehette, legalább most lépjen fel a „keresztény kurzust" meggátolni kívánó parazita kisebbséggel szemben! És ne féljen az egykori iskolák és más elkobzott javak, megszüntetett juttatások határozott visszakövetelésétől; hiszen eredményes működéséhez ezek nélkülözhetetlenek.
A keresztény templomok nem arra valók, hogy bennük csak az Ószövetséget, a judaizmust, a zsidó messianizmust prédikálják (erre szolgálnak a zsinagógák!), hanem arra, hogy a keresztény életszentséget, Jézus Krisztus tanításait és a hazafiságot hirdessék. A zsidó-keresztény szellemiség egyébként is fából vaskarika, hiszen a kettő egymásnak szöges ellentéte. Hogyan békülhetnénk össze ideológiailag is azokkal, akik Üdvözítőnket és vallásalapítónkat a keresztre juttatták. Nem a párbeszéd ellen vagyok, hanem a sajátos arculat megtartása mellett. Szűz Mária országában senki sem lehet hiteles lelkipásztor, ha nem ízig-vérig magyar. Ne csodálkozzunk, ha egy elszürkült, „politikamentes" egyház előbb-utóbb elveszti a tömegek bizalmát. (Talán éppen ez a célja bizonyos kártékony köröknek!) Mert a magyar ember türelmes, jóhiszemű bárány, de nem fejetlen és hazátlan birka!
Meglepő számomra az is, hogy II. János Pálra hivatkozva, a Magyar Katolikus Püspöki Kar néhány éve feltűnően és élesen elítélte a szélsőséges megnyilatkozásokat, a faji megkülönböztetést és az antiszemitizmust. Vajon a határon belüli és kívüli magyarellenességet, magyargyűlöletet mikor ítéli el?! A testet és a szellemet egyaránt romboló szekták szaporodása, s a népünk alapvető érdekeit veszélyeztető külföldiek beözönlése ellen mikor emeli fel szavát? Meddig tűri, hogy a csángók még Istent sem imádhatják édes anyanyelvükön, hogy a kárpátaljai és felvidéki magyaroknak szláv püspökei vannak, hogy a trianoni országrablást immár az új egyházmegyei határok is szentesítik?!
Az egyházaknak hívekre, a híveknek az egyházak szellemi-lelki támogatására, útmutatására lenne szüksége. Egy apátiába, bűnbe süllyedt országot, egy kizsigerelt, lezüllesztett, öntudatától, becsületétől és erkölcsi tartásától megfosztott nemzetet kell kiragadnunk a Sátán karmaiból. Ám ez aligha megy az egyházak tevékeny segítsége nélkül. Mindnyájan ugyanazon Atyának a gyermekei vagyunk, csakhogy mi magyar gyermekei. Ezért közösségünknek nem valamiféle nemzetek fölötti, kozmopolita egyházakat akarunk, hanem MAGYAR katolikus és protestáns egyházakat! Ha úgy tetszik: Istent alázatos hívőként, de büszke magyarként szeretnénk szívünkbe és elménkbe fogadni. Reméljük, Ő is szeret és pártfogol minket; hiszen számunkra Ő elsősorban a Magyarok Istene.
Siklósi András
Jövőnk megsemmisítése, avagy az abortusz
szerepe a magyar népfogyásban
Most, amikor annyi magyar vér hull fölöslegesen, oly sok magyar erő megy veszendőbe szerte a világban, különösen felelőtlen dolog a magyar magzatok tömeges pusztítása. Nem vagyok sem elvakult magzatvédő, sem bigott katolikus. Csupán a magyar élet iránti elkötelezettségem, a nemzeti megmaradás és fejlődés iránti aggódásom, valamint a minden emberben rejtőző humánum vezérel akkor, amikor a témához nyúlok. Igazi darázsfészek ez; mégis meg kell próbálnom az igazságot kimondani. (Elöljáróban jelzem, hogy az utóbbi 15 évről nincsenek pontos adataim, azonban a statisztikai tendenciák így is világosan követhetők.)
Időről időre fölvetődik a kérdés világszerte, de még sehol sem született végleges, mindenki számára megnyugtató megoldás. Hol könnyítik, hol szigorítják az abortuszt a szerint, mit diktálnak a pillanatnyi és távlati célok. Földünk kétségtelenül túlnépesedett, már-már átlépett az egészséges szinten. Egyes országokban (pl. Kína, India s Afrika, Dél-Amerika jelentős része) sürgősen tenni kell valamit, ha nem akarjuk, hogy tömeges éhínség, járványok, elszegényedés, munkanélküliség, menekülthullámok stb. okozzanak kezelhetetlen katasztrófákat világszerte. Ám itt sem a terhesség-megszakítás az üdvözítő módszer. Sokkal inkább a felvilágosítás, a megfontolt családtervezés, a fogamzásgátlás.
Egész más a helyzet a fejlett Európában. Legtöbb országban stagnál, vagy csökken a népesség, s szinte mindenütt igen jelentős az elöregedés. Hosszú távon ez akár egyes népek, népcsoportok kihalásához vezethet. Fokozottan áll ez hazánkra (1957-ben minden 17-ik ember volt 60 éven felüli Magyarországon, ma minden 3-ik!), ahol a fogyás aggasztó méreteket öltött (a családok átlaglétszáma csupán 2,9 fő, a megmaradáshoz szükséges 4,5 fő helyett!), s a nemzetpusztulás kézzelfogható, reális veszély lett. Azonnal be kell avatkoznunk, ha nem akarjuk, hogy eltűnjünk a térképről, s heroikus áldozatokkal kivívott és megtartott helyünket más feltörekvő, életrevalóbb népek foglalják el. Nyilvánvaló, hogy mi nem oldhatjuk meg a világ problémáit (a sajátunkat is épp elég nehéz!); s mesterséges halálba rohanásunkkal sem javíthatunk a gombamód szaporodó földi populáción. Mivel minden nemzet legfőbb parancsa önmaga, azaz saját létének, szerepének, fejlődésének biztosítása, csak olyan törvényt fogadhatunk el, amely garantálja e legfontosabb célunk megvalósítását. Nem lehetünk tekintettel sem szomszédainkra, sem semmilyen globalizáló, integráló nagyhatalmi törekvésre (pláne ellenségeink szirénhangjaira, vagy nyíltan romboló magatartására!), de saját fajtánk egyéni elgondolásait is ezen alapvető szándéknak kell alárendelnünk.
Geopolitikai fekvésünknél fogva évszázadok óta küzdünk megmaradásunkért a Kárpát-medencében. A tatárral, törökkel, némettel, orosszal szemben vívott élethalálharcunk s az állandó külső nyomás következtében Európa vezető hatalmából csonka országgá és kis néppé morzsolódtunk. Pedig ha zavartalanul növekedhettünk volna, ma Németországgal, Franciaországgal, Angliával vagy Itáliával azonos rangúak lehetnénk. Ezzel szemben még szomszédaink népessége is fölibénk kerekedett, és immár ott tartunk, hogy az egyre ritkuló születések miatti 93 ezer km²-es légüres térbe megindult az idegenek beözönlése, s küszöbön áll határaink teljes összeroppanása. Világosan kell látnunk, hogy területi épségünket nem a nemzetközi szerződések garantálják, hanem egyedül a magyar népesség (már ha van!) megtartó ereje. Ki kell mondanunk azt is, hogy Trianon után, de különösen 1945 óta rohamosan meggyorsult fogyásunk, mely éppen napjainkban jutott mélypontjára. Ám ez nem a véletlen műve, hanem az elpusztításunkra szövetkezett külső és belső ellenségeink tervszerű, szándékos népirtása. Jól bevált eszközeik: az abortusz, az egyke, a lakáshiány, az infláció, az általános elszegényítés; az anyaság lefokozása, a családok fölrobbantása, a gyermekellenes hangulatkeltés, az öntudat, a hagyományok és erkölcsök rombolása; a kozmoliberalizmus, a közömbösség, a ponyvakultúra és a totális nihil terjesztése. A kérdés most már az, belenyugszunk-e ebbe, vagy összeszedjük magunkat, s méltó választ adunk a temetésünkre gyülekező nemzetközi sírásóknak.
1945-től napjainkig közel 6 millió (az illegális műtétekkel együtt 7 millió) „Morbus Hungaricus"-nak is nevezett méhkaparás történt Magyarországon. Ám e megsemmisített gyermekeknek minimálisan újabb 3 millió utóda sem jöhetett világra; így, ha a határainkon túli magyarság hasonló veszteségeit is hozzáadjuk, akkor 10-12 milliós mesterséges csökkenéssel számolhatunk.
Vegyünk néhányat szemügyre a környező államok közül a népesség tekintetében:
1945-48-ban (millió fő) 1990-ben (millió fő)
Szovjetunió 189,4 280,0
Lengyelország 24,9 38,5
Románia 15,8 23,0
Jugoszlávia 15,7 23,3
Csehszlovákia 12,4 16,1
Magyarország 9,3 10,4
Eszerint ma lakosságunknak 16,5-17 milliónak kellene lennie. A Kárpát-medence magyarsága pedig el kellene érje a 22 millió főt. Ezzel szemben jó, ha 14 millióan vagyunk (nem említve most az emigrációt). A könyörtelen statisztikák szerint az anyaország jelenlegi 9 millió magyarja 2015 után (az erős halálozás miatt!) 8 millióra, 2040 felé pedig 6 millióra apad (miközben az utódállamok népessége alig csökken!). A mi életfánk tehát olyanféle, mint az a fenyő, aminek csak törzse van, de hiányoznak az ágai, azaz a meg nem született generációk. A veszteség annyira súlyos, hogy ha minden termőképes anya „ész nélkül" szülné a csecsemőket, akkor is csak 2050 táján mutatkozna némi javulás. Negatív természetes szaporodásunkkal pillanatnyilag világelsők vagyunk!
Sőt, ebben benne van a nemzetiség és a cigányság rendkívül magas szaporodása is. 1945-ben a magyarországi össznemzetiség 1,5 % volt, ma 4,5 %; tehát 200%-kal növekedett. 1945-ben 1 % cigány élt nálunk, ma 10 %; vagyis 900 %-kal szaporodtak. Ez nagyobb, mint az afrikai, dél-ázsiai, indonéziai, dél-amerikai szaporulat mutató számai. Általában a legszaporább népek is 28-30 év alatt duplázódnak meg. Ez idő alatt nálunk a cigányok megötszöröződnek.
Vizsgáljuk tovább a számokat. Az elmúlt 10 évben közel 400 ezerrel fogytunk, ma az évi fogyás 50 ezer körül van. A születési arány a megmaradáshoz szükséges 12 ezreléket sem éri el, míg a halálozás 14 ezrelékes. 1956 előtt, az ún. Ratkó-korszakban (ez a hazai demográfiai csúcs! – lényegesen alatta maradt Romániának vagy Jugoszláviának) enyhén pozitív volt a mérleg, utána végig negatív. 1957-ben (a liberalizálás nyomán) 123 ezer abortusz történt, míg 1969-ben 207 ezer (100 élve születésre 134 kaparás jutott!). Az 1974-es szigorítás nyomán a 80-as években évi 80 ezer, míg 1990-91-ben évi 90 ezer. Tehát jól követhető az enyhítés káros hatása. Ugyanez más oldalról: 1000 szülőképes nőre1960-64 közt 78,3; 65-69 közt 85,1; 70-74 közt 72,0; 75-79 közt 39,1; 80-84 közt pedig 36,2 terhesség-megszakítás jutott. Ezek a mutatók messze a legrosszabbak egész Európában. Csak megjegyzem, hogy a II. világháború idején – amikor férfilakosságunk zöme a családjától távoli frontokon és a fogolytáborokban vergődött – a rettenetes körülmények, anyagi és egyéb nehézségek ellenére is sokkal kedvezőbb volt a születés, mint a bolsevista diktatúra „békeévei" alatt bármikor. S végül még két összevetés: 1910 körül születésünk 36,7 ezrelékes, halálozásunk 24,4 ezrelékes volt, azaz a természetes szaporulat 12,3 ezrelékes; amely nemcsak a mainál hasonlíthatatlanul jobb, hanem az egész kontinensen előkelő helyet biztosított számunkra. Míg az 1945 és 1991 közti abortuszok miatti emberveszteségünk cirka 50 hiroshimai atombomba, vagy egy 485 éves vietnami háború mortalitásával egyenlő.
Le kell szögezni néhány további dolgot. A megtermékenyített petesejtből nem káposztafej vagy kisoroszlán lesz, hanem ember. Vagyis az emberi élet a fogamzás pillanatában kezdődik, nem pedig hetekkel-hónapokkal később, vagy a születés után. Elpusztítása tehát bármilyen korban és szinten közönséges gyilkosság (nemcsak vallási értelemben!), amit törvénnyel kell meggátolni. Itt említem meg, hogy rendkívüli esetekben kivételt tehetünk, és engedélyezhetjük az abortuszt: ha például a terhesség bizonyíthatóan nemi erőszak, netán vérfertőzés következménye, vagy a kihordás veszélyeztetné az anya egészségét, vagy az újszülött nagy valószínűséggel testi-szellemi fogyatékos lenne, továbbá ha súlyos öröklődő betegség, ill. genetikai rendellenesség áll fönn. Az Emberi Jogok Chartája és a mi (posztbolsevik) Alkotmányunk is megállapítja az élethez való jogot, és előírja ennek kötelező védelmét (így az abortusz vastagon alkotmányellenes!). A művi megszakítás a lehető legrosszabb születésszabályozó eszköz, rendkívül káros az anya testi-lelki egészségére. Az orvosi esküvel is ellentétes, hiszen az ilyen műtétre vállalkozók tönkreteszik az életet, annak megóvása helyett. Valótlan az is, hogy az abortusz az anya magánügye, mert szabadon rendelkezhet a testével. Szabadon, ha fürdik, napozik, vagy szeretkezik; ám itt egy benne élő másik embert (a saját magzatát!) öl meg, s nem valamely megunt ruhadarabot vagy divatjamúlt nyakláncot dob félre. Csűrés-csavarással persze mindig találhatók indokok, önigazolások, társadalmi-gazdasági érvek: egyedülálló nő; részeges, ill. katonai szolgálatát töltő vagy munkanélküli férj; alacsony jövedelem, kis lakás, többszöri szülés; továbbtanulási, „önmegvalósítási" igény; anyagi javak hajszolása, gondtalanabb életre törekvés; házasságkötési vagy válási szándék, elviselhetetlen anyós, beteg nagyapa, bölcsődei-óvodai helyhiány stb. E tetszetős magyarázatok helyett a valódi ok többnyire egészen más: tudatlanság (pl. a felvilágosítás elégtelen volt), kényelemvágy, önzés, erkölcsi-öntudati alulfejlettség, lelki sivárság, szeretetre való képtelenség és jellemgyöngeség.
A hatályos „magzatvédelmi" törvény még a korábbinál is szabadosabb, és teljességgel elfogadhatatlan. Látszólag tartalmaz némi korlátozást, valójában teljesen az anyára bízza a dolgot. Mintha az apának, horribile dictu (!): a nemzetnek semmi köze se lenne az egészhez. Kétségkívül a törvényi tiltás nem elégséges (de elengedhetetlen!) az összes nehézség áthidalásához. Szükség van még a gondos nevelő-fölvilágosító munkára, az emberi élet föltétlen tiszteletére, a gyermekek és a család szeretetére, a keresztény hitből meríthető erőre; azaz a méltóságérzetre, a fokozott áldozatvállalásra s a szellemi-lelki talpra állásra. Törekedni kell (kormányzati, önkormányzati szinten) a kedvezőbb anyagi feltételek, a létbiztonság sürgős megteremtésére: progreszszív, családvédő adózással (csökkentés a gyerekszám függvényében), a családi pótlék, gyes, gyed emelésével, a lakásviszonyok s az egészségügyi ellátás javításával; különböző segélyekkel (élelmiszer, babaruha) és kedvezményekkel (pl. utazás, üdülés), vállalkozás-barát politikával, otthoni munkalehetőségek vagy részmunkaidő teremtésével; a főállású anyaság bevezetésével, majd a sokgyermekes anyák nyugdíjjogosultságának elismerésével, kitüntetések adományozásával stb. El kell érni a családonkénti legalább 3-4 gyermeket (vegyük példának Lengyelországot, Albániát vagy Hollandiát), s az atomizált (nukleáris!) családmodell helyett vissza kell állítani a régi nagycsaládok becsületét. Csak ez hozhat javulást, ez lehet az egyedüli garancia nemzeti megmaradásunk és fölemelkedésünk szempontjából. Bármilyenek is a külső körülmények, a születés nem állhat le, de nem maradhat a jelenlegi szinten sem. Aki ma az abortusz „liberalizálásáért" kardoskodik, az közös jövőnket rabolja meg, és szándékosan vagy akaratlanul a pusztulásunkat segíti!
A föntiekből adódik, hogy az abortusz nem vizsgálható és oldható meg önmagában, s nem személyes vagy családi elhatározás kérdése; számos magasabb nemzeti elvárást kell kielégítenünk, ha róla döntést hozunk, ill. törvénnyel szabályozzuk. A teljesség igénye nélkül e szempontokat szerettem volna fölvázolni, elsősorban azért, mert felelőtlen vezetőink általában elfeledkeznek róluk, vagy úgy kezelik őket, mintha nem is léteznének. A leírtakból nyilvánvaló, hogy a terhesség-megszakítás ma a legnagyobb tragédiánk: a természeti csapásokat, háborús veszteségeket is fölülmúló nemzeti katasztrófa, s további engedélyezése a biztos kihalásunkhoz vezet. Bár merev tiltása aligha kelt majd osztatlan rokonszenvet, mégis meg kell tennünk mindaddig, amíg az elöregedést és a pusztulást meg tudjuk állítani. Itt és most nincs más alternatíva! Még egy népszavazás kiírását sem tartanám helyesnek. Ha elérjük a kívánt gyerekszámot, a születés és halálozás pozitív egyensúlyát, akkor és csakis akkor gondolkodhatunk a törvény esetleges enyhítésén.
Siklósi András
Anyák szüljetek
Ki menti meg az életünket
ki lesz majd sorsunk folytatója
ha minden gyermeket születése előtt
megölnek
Ezer baj bánat les ránk úgyis
nem volt még veszélyesebb kor soha
Senki sem ura magának
senki se tudja mikor csap rá
a halál
Ha nem lesz utódunk
ki viszi tovább történelmünket
s a megkezdett szabadságharcokat
Hogy' lesz bús népünk újra virágzó
ki ver bele lelket
ha nincs fiatalság
Szüljetek hát anyák
hadd kacagjon velünk
minél több kis csöppség
A gyermek az élet
a gyermek a jövő
és minden öröklét
Siklósi András
Mocsárba rántották a magyarság lelkét
(Tiszaeszlár tanulságai)
Mottó: „Égre kiált a régi vád –
úgy ölték meg Solymosi Esztert,
mint egy tokos, pihés libát."
„Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt."
(Erdélyi József: Solymosi Eszter vére)
A 126 éve történt gyalázatról ma sem tanácsos beszélni vagy írni. Akik valaha foglalkoztak vele, s leleplezték a fölmentett bűnösöket, az aljas manipulációkat, a nemzetközi plutokrácia szervezett összeesküvését, már mind halottak. A nevüket sem lehet kiejteni, nemhogy emléküket méltóképpen ápolni, s megtisztítani a rázúdított rágalmak mocskától.
Mi is volt ez bűntény, ami a maga korában világszenzációt keltett, s nagyobb port vert föl, mint a Dreyfuss-ügy, vagy a korfui história. Amiben éppúgy alulmaradt a magyarság, mint a francia és a görög hazafiak. A mai nemzedékek nem sokat tudnak arról, mit jelentett a tiszaeszlári per. Ám ha mégis hallottak róla, jobbára csak azoktól, akik utólag is az „antiszemita barbárság" hazájaként tüntetik föl Magyarországot, ahol még a törvény emberei is elhitték a vérvád középkori babonáját. Nézzük tehát a valóságot, majd a történet napjainkig gyűrűző hatásait és következményeit.
1882. április1-én (a zsidó pészah előtt) déltájban egy 14 éves cselédlányka – Solymosi Eszter – igyekezett Tiszaeszlárról a szomszédos újfalusi szatócsboltba, hogy festéket vegyen a meszeléshez. Számos szemtanú látta a boltból hazaindulni. Visszaútja az ortodox izraelita zsinagóga előtt vezetett, ám attól kezdve nem találkozott vele többé senki. Hova lett, mit csináltak vele a pajeszos, kaftános, rókaprémes idegenek, akik az oroszországi pogromok elől tömegével futottak akkoriban Magyarországra? Mit tettek a rosszarcú sakterek 15 évvel az emancipáció könnyelmű kimondása után? Miért akadályozta a vizsgálat lefolytatását s az igazság kiderítését, miért gyártott hamis bizonyítékokat, s tüntette el a valódiakat a gyanúsítottak védelmében összefogó „magyar" zsidóság? A liberalizmus szellemében vajon miért ágált a gyilkosok felelősségre vonása ellen, s lépett velük törzsi szövetségre a világhódítók förtelmes hada, Párizstól Londonig és Amerikáig? Eszter tragikus halála kapcsán már nem néhány elvetemült bűnöző s a honi igazságszolgáltatás állt szemben egymással; hanem az volt a fontos, hogy az internacionális zsidó terror, hatalom, pénz és sajtógyalázkodás, valamint a magyar becsület, jogtisztelet és nemzeti szolidaritás kiprovokált harcában ki győz, és ki marad alul.
A gyilkosság tényére számtalan közvetlen és közvetett bizonyíték volt, ám egy különös kisebbségi mozgalom mindent elkövetett, hogy az egyszerű aktából faji kérdést, vérvádat, egyetemes extázist csiholjon. 100 ezer forintos hatalmas összegért megfogadták a kor egyik legdörzsöltebb ügyvédjét s egyben legismertebb íróját, Eötvös Károlyt, aki nem átallott az igazság Júdása lenni, sőt később egy teljesen elfogult könyvet írni az ügyről. A sakterek gondosan eltüntették Eszter holttestét, ám a Tiszadada alatti füzesben az ugyancsak fajtabeli tutajosok egy felpuffadt női hullára „bukkantak", aki csodálatosképpen a kis Solymosi Eszter ruháit viselte. Ezeket fölismerte az egész falu, ám a tetemről mindenki – édesanyjával az élen – meggyőződéssel vallotta, hogy nem lehet Eszteré. Ezt igazolta több nagyhírű orvos egymástól függetlenül végzett vizsgálata is. Eszter egészséges, kiskorú, egész bizonyosan szűzlány volt; míg a kifogott hulla egy legalább 24 éves, kopaszra borotvált zsidó nő, aki tüdővészben halt meg, és élénk nemi életet élt korábban. Később az is kiderült, hogy a máramarosszigeti zsidó-kórházban hunyt el. Onnan csempészték ki, és adták át a Szeged felé induló tutajos-vezérnek, aki beismerte, hogy a tutaja alá kötözte, majd Tiszadada alatt eleresztette, hogy aztán látványosan „megtalálják". Nyilvánvaló tehát, hogy Esztert meggyilkolták, s ruháit azok adták fel a névtelen holttestre, akik a borzalmas bűntényt el akarták titkolni. Még egy szarvashibát elkövettek a hamisítók. A szatócsboltban vásárolt kék és sárga festéket akképpen kötözték a hulla jobb karjára, mintha az balkezes lett volna. Csakhogy a kis Eszter sohasem volt az, ezt a tanúk egyértelműen állították. Egyébként is egy több napig vízben ázó hulla kezéről a festék már régen leoldódott volna, ez a festék azonban sértetlen volt, mert aligha érte nedvesség. A zsidók nyilván úgy okoskodtak: ha a tetem nyakán vágás van, akkor vérgyilkosság történt; ám ha nincs, akkor az egész csak az „antiszemiták" koholmánya. De alaposan melléfogtak. Ügyetlen kapkodásukkal, szorgos „bizonyíték-gyártásukkal", átlátszó hullacsempészetükkel éppen bűnösségüket erősítették meg.
Bary József vizsgálóbíró és Korniss Ferenc ítélőbíró – a világ csodálatát kiérdemelve – abszolút elfogulatlanul, pártatlanul és megvesztegethetetlenül, szigorúan a tényekre támaszkodva, lelkiismeretesen az igazságot kutatva végezte munkáját. A gyilkosságot sikerült bizonyítani, az elmarasztalás nem lehetett kétséges. Ám Tisza Kálmán miniszterelnök személyesen gyakorolt nyomást a bíróra, azzal fenyegetve meg, ha elítéli a saktereket, akkor az ő lelkén szárad Magyarország tönkretétele; mivel Rothschildék ez esetben megtagadják a beígért 60 millió forintos hitel folyósítását, miáltal pénzünk elértéktelenedik, s a gazdaságunk csődbe megy. A derék hazafi képtelen volt ekkora terhet elviselni, ezért másnap fölmentette a cégéres bitangokat. Nem is sejtette, hogy éppen ezzel teszi a legrosszabbat nemzetének. (Az összeroppant és meghasonlott Korniss többé nem ült a bírói székbe, ez volt az utolsó ítélete.)
A per során voltak még néhányan, akik kiemelkedően bátran és becsületesen viselkedtek; megérdemlik, hogy nevüket feljegyezzük az utódok számára: Farkas Gábor községi bíró, Szalay Károly ügyvéd, Cseres Andrásné tanú, Ónody Géza képviselő, Lápossy János református lelkész, Péczely Kálmán törvényszéki írnok, Jósa Elek vármegyei főorvos, Adamovics József római katolikus plébános, Istóczy Győző a legendás fajvédő, Verhovay Gyula a Függetlenség főszerkesztője (aki a förtelmes sajtóháborúban úgyszólván egyedül mondta ki a kendőzetlen igazságot, s akinek lapját emiatt könyörtelenül eltaposták) s nem utolsósorban a 15 éves koronatanú, a zsidó Scharf Móric (aki élete végéig következetesen rávallott a gyilkosokra, s akit, mint „szavahihetetlen szemtanút" a tárgyaláson meg se eskettek).
A nagy per során a hivatalos fórumokon és a keresztény újságokban senki sem állította, hogy rituális vérgyilkosságról van szó. Erre való határozott biztatást a felkért szakértők sem találtak a Tórában, a Talmudban és egyéb izraelita iratokban. Viszont ugyanezekből és a zsidók magatartásából könnyűszerrel kimutatható a vallási fanatizmus, a szektás tévelygés s a már-már beteges kereszténygyűlölet, az izzó bosszúvágy, a pogromoktól való állandó rettegés. Fogadjuk el mi is, hogy a tiszaeszlári nem vallásszertartási gyilkosság volt; ám a „gojok" iránti megvetés, az elfajult babonaság, az ószövetségi szellemiség, a delírium kósheriánum, mint indíték könnyen kimutatható, sőt igazoltnak tekinthető. S ha bárkinek kételyei lennének, bizonyít az utókor, ahol a vérpraxist, a szörnytetteket s a rémuralmat bolsevizmusnak nevezik, ahol a gulag-táborok sora, az akasztófák erdeje, a több mint 100 millió halott tanúsítja a zsidók többségének égő, olthatatlan vérszomját. Mert ebben a rettenetes vádban valóban bűnösnek találtattak. Ehhez képest a tiszaeszlári esemény csak epizódnak tekinthető.
Amikor törzsökös magyarok, tiszta vérvonalú vezetők irányították népünket, sohasem juthatott komoly szerephez a magyar érdekeket feladó és eláruló zsidóság. Ám ha befolyásuk, bomlasztásuk, erőszakosságuk érvényesült, azt mindig kegyetlenül megszenvedtük. A magyarság legnagyobb tragédiái mögött – Muhi, Mohács, Világos, Trianon – rendre ott álltak a zsidók. Igaza volt Kossuthnak, hogy „őket nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, mely a fennálló országlási rendszerrel egyhangúságba nem hozható". De Wesselényi is úgy vélte, hogy „amíg a zsidóságot közös érdek nem láncolja le az országtársulathoz, míg elvakult előítéleteit le nem győzi, addig az ország joggal zárhatja ki a közös jogok élvezetéből".
Mára sajnos tökéletesen megvalósult méltatlanul elfeledett írónk – Kuthy Lajos – próféciája a zsidó térfoglalásról: „A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, most kivesszük egészen. Mienk lesz a földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőlejében, leszedjük fája gyümölcseit, és végre elsőszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget ehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, s közöttük egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik."
Juhász József, Eszter egykori osztálytársa mondta évekkel a világraszóló per után: „Gyáva volt akkor a nép. Nem ismerte úgy a zsidó veszedelmet, mint manapság. Zsidók árendálták a földet az egész határban. Zsidók cselédje volt a magyar. Most már másként lenne!" Mi már tudjuk, azóta sincs másképp. Sőt, minden korábbinál vadabb támadást indítottak ellenünk. Olyan vihart támasztottak, melynek forgószele nemcsak minket, hanem – könnyen lehet – őket is elsöpri.
Bary József és Korniss Ferenc nem voltak zsidóellenesek, csak elfogulatlan, becsületes magyarok, akik kötelességüknek tartották egy bűntény felgöngyölítését akkor is, ha az ütközik a „kiválasztottak" szándékaival. Mivel a zsidóság minden törvényes lépést, minden érdekeit sértő jogszerű intézkedést ellene irányuló merényletnek tart, érthető, hogy rájuk sütötte az antiszemitizmus bélyegét.
Bathu kán nyilai, Szulejmán ágyúi, Haynau bitói megtörték a magyarság harci kedvét; a folytonos küzdelmek csökkentették létszámát, de nem roncsolták szét egyenes gerincét, öntudatos büszkeségét. A tiszaeszlári fegyverekkel szemben azonban nem tudott védekezni. A zsidó hazugság, a korrupció, a sajtórágalom, a pénz, a láthatatlan világhatalom ellen nem tehetett semmit, és lelkileg vesztett csatát. Tragikusan megrendült évezredes hite önmagában, az igazságban, a jövendőben, a szabadelvű hatalomban.
„Ha a magyaroknak nem tetszik a zsidóuralom, tessék nekik kivándorolni!" – süvöltötte egy Mózes-hitű képviselő az országgyűlésben. És rövidesen kétmillió magyar kunyhólakó menekült az Óperenciás tengeren is túlra a példátlan szegénység és a zsidó kiskirályok elől. Tiszaeszlár után megnyílt az út az ószövetségi ambíciókat hordozó országhódítók számára. Megrendült a föld a szentistváni birodalom alatt, kivérzett az emberi jog és a keresztényi igazságszolgáltatás, üldözött lett népünk a saját hazájában. Elindult egy szennyes árhullám, mely Kun (Kohn) Béla, Szamuely Tibor, Korvin (Klein) Ottó, Rákosi (Róth) Mátyás, Gerő (Singer) Ernő, Farkas (Wolff) Mihály, Péter Gábor (Auspitz Benő) és egyéb hóhérlegények börtöneiben, haláltáboraiban, bitófái és sortüzei alatt tetőzött. De a kultúra, a gazdaság és politika olyan keretlegényei, mint Jászi (Jakubovics) Oszkár, Lukács (Löwinger) György, Révai József (Kahána Mózes), Illés Béla, Kardoss (Katz) László, Aczél (Appel) György, Gadó György, Fekete (Schwartz) János, Pető Iván, Ko(h)nrád György, Eörsi István, Zoltai Gusztáv, Hack Péter, Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Landeszmann György, Kóka János, Gyurcsány Ferenc és mások sem kevésbé „érdemdús mesterek" a maguk területén.
Az eszlári ítélet nyomán fölcsapó országos tüntetések és elemi pogromhangulat során először vezényeltek szuronyrohamra magyar honvédeket magyar munkások és polgárok ellen, a Scharf Józsefek (Scharf Móric apja, az egyik főgyilkos!) védelmében.
A kor embere nem ismerte föl a lényeget, a honfitársi felelősség kötelező elvét. Nem érezte, hogy egyetlen csepp magyar vér többet ér a világ aranyánál. Justícia mérlegén könnyűnek találtatott, mert veszni engedte az ártatlan Solymosi Eszter igazát a zsinagóga pokoli bugyrában. Nem látta meg, hogy „a zsidóság elleni önvédelmi küzdelemben nem hagyhatunk magára egyetlen magyart sem", mert különben elrohad a tisztesség s a szabadság valódi értelme. Hatékony összefogás nélkül végleg porba hull a fennkölt magyar lélek, s reménytelenül kialszik a magyar élet tüze.
Magyarország a magyaroké! Magyar ember csak magyar embert támogathat! A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁGOT SOHA A MAGYAR NÉPHEZ TARTOZÓNAK EL NEM ISMERHETJÜK! Ez Tiszaeszlár örökkön szívünkbe és elménkbe vésendő tanulsága.
Rothschild fenyegetése nyomán Tisza álliberális állama fölmentette a gonosztevőket, akik örömükben valóságos purim-ünnepet ültek. A nyíregyházi törvényszék egész fajtánkra mondott halálos ítéletet, s visszavonhatatlanul eldöntötte a magyarság sorsát, lerombolta a jogállam illúzióját. Népünk legyőzötten, gerincét törve, lelkében, önérzetében és hazafiságában súlyosan megalázva feküdt az idegen zsoldosok lábai előtt. Ez a gyülevész, számkivetett fajta, külön Istennel és mohó akarattal ekkor ékelődött be nemzetünk testébe, ekkor foglalt új hazát magának törvényes honunkban. A rongyos, Dávid-csillagos társaság eleinte csak átlopakodott, később valósággal beözönlött az Eldorádónak tekintett Magyarországra. Ahol a sábeszdeklis jövevény becsesebb az őslakónál, s tetszőleges magasra emelkedhet a legázoltak vállán. Ahol a balga rászedettek, a szerencsétlen tönkretettek vérrel-verejtékkel, néma áhítattal vagy hangos dicsőséggel fizetnek a lelketlen csalóknak, a gyűlölködés sötét apostolainak.
„A keresztények legjobbjait öld meg!" – így szól a talmudi parancs –, s a húsvéti bárány, a tehetetlen Solymosi Eszter vére kiontatott a Sátán oltárán. „Engedd be a zsidót (tótot, oláhot, rácot, cigányt), s kiver a házadból!" – tartja a közmondás, és bizony immár nemcsak házunkat, de hazánkat is elvesztettük miatta. S ha nem teszünk sürgősen valamit, néhány évtizeden belül egész nemzetünk megsemmisül.
Irodalom:
Az igazság hangjai: Bary József visszaemlékezései, Verhovay Gyula cikkei és tanulmányai a „Függetlenség"-ben,
Marschalkó Lajos: Tiszaeszlár;
Elfogult hamisítások: Eötvös Károly: A nagy per I-II, Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter
e-mail: siklosi.andras@tvnetwork.hu
Siklósi András
Új magyar hon(vissza)foglalást!
Az alábbiakban igyekeztem tömören számot vetni legfőbb nemzeti sorskérdéseinkkel, közös feladatainkkal és esélyeinkkel. Töprengéseim eredményét – mint egyéni véleményemet – megosztom a tisztelt olvasókkal is. Vitathatatlan, kizárólagosan üdvözítő utat én sem mutathatok, ám fölvetek néhány égető problémát, melyek orvoslása nélkül hazánk és népünk nem menthető meg.
Kiutat kell találnunk
Nehéz, vészterhes korban élünk. Egy nagy nemzeti tragédia kellős közepében, amely a puszta létünket veszélyezteti. Betegebbek vagyunk, mint sokan gondolják. Egy katasztrófa-elhárító programot csak úgy lehet eredményesen elkezdeni, ha először a saját meghasonlott lelkünket erősítjük meg, majd a megsemmisített nemzeti öntudatunkat hozzuk rendbe. Ahhoz, hogy megmaradjunk, hinnünk kell magunkban. Meg kell birkóznunk a romboló erőkkel. Emelt fővel kell vállalnunk magyarságunkat. E nélkül társadalmi és gazdasági kérdéseink megoldhatatlanok.
Arany János írta: „Korbács kell ennek (ti. a magyarságnak), akkor összetart; de adj neki egy ujjnyi szabadságot, s előrjöngi a hazát." Minden erőnkkel össze kell tartanunk! Vigyáznunk kell a határainkon kívül élő testvéreink sorsára is, mert még kilátástalanabb helyzetben vannak, mint mi. De ezzel nem szabad elterelnünk a figyelmet súlyos itthoni bajainkról sem.
Igazságot a nemzetnek!
Mi idősebbek és középkorúak valamennyien elszenvedtük a bolsevizmus poklát. Jogos igényünk ma is az üldözöttek anyagi és erkölcsi rehabilitációja; másfelől elengedhetetlen a bűnösök felelősségre vonása, s az árulással összeharácsolt javaik elkobzása (e körbe az 1990 óta elkövetett visszaélések szereplőit is be kell vonni!). Sajnos, mindez eddig csak szavakban nyilvánult meg, a gyakorlati végrehajtás elmaradt. A főkolomposok háborítatlanul átmentették vagyonukat és hatalmukat, s zökkenőmentesen beépültek az új vezetésbe. Itt az idő, hogy végre nekilássunk az akadályok kiiktatásához. Az igazságtétel, a tiszta közélet kialakítása föltétlenül szükséges, hogy népünk meggyőződhessen arról, itt valódi rendszerváltás történik. Ez növelné politikai bizalmát, s még a kívülről begyűrűző, kivédhetetlen gazdasági kényszerintézkedéseket is rugalmasabban fogadná.
Meg kell akadályoznunk nemzeti javaink további elherdálását: üzemeink, gyáraink, bankjaink, kulturális intézményeink, kórházaink és mindenekelőtt földjeink oktalan kiárusítását, ill. idegen kézbe juttatását! Véget kell vetnünk az egyre növekvő korrupciónak, népünk tervszerű kizsigerelésének és bennszülötté züllesztésének. A kádári „gulyáskommunizmus", ill. a mai „demokratúra" alatti hitelfelvételekért a nemzet nem felelős, ezért az adósságtörlesztést azonnal meg kell szüntetni, vagy végérvényesen az IMF, a Világbank és egyéb pénzoligarchák kamatrabszolgái leszünk.
A bürokratikus közigazgatást s a túlburjánzó államapparátust karcsúsítani kell. Az Alkotmánybíróság nem trónolhat magasan fölöttünk, jogköre ezért lényegesen csökkentendő, de még hasznosabb lenne megszüntetése. Az írott és íratlan hagyományainkon alapuló, jogfolytonos régi-új alkotmány elkészítése nélkül pedig egész törvénykezésünk értelmetlen. Az igazság mindenkor fontosabb a jog(államiság)nál!
Gazdasági szempontok
Alapelvünk a kis és közepes magántulajdonnal rendelkező középosztály erősítése; eszményünk az egyéni gazdálkodó, aki szaktudással, szorgalmasan dolgozik, s egyben szeretettel ragaszkodik javaihoz, ezáltal hazájához is.
A kommunizmus beszolgáltatással, kuláklistákkal, internálással egymillió parasztcsalád életét rombolta szét, s űzte el őket otthonaikból (ugyanakkor a munkást és az értelmiségit is eltaposta). De a gazdasági-társadalmi bajoknál súlyosabb volt a szemléletben, az erkölcsökben és az öntudatban okozott kár.
Az erőszakkal elrabolt (államosított) földek, házak, kisüzemek és egyéb ingatlanok reprivatizációját a kárpótlási törvény alattomosan keresztülhúzta; ráadásul végrehajtásának szándékos késleltetése (helyenként bojkottja!) elképesztő káoszt okozott a tulajdonviszonyokban. Ezt a zavart haladéktalanul meg kell szüntetni, s egy tisztességes és méltányos rendezéssel garantálni kell a nyugodt agrármunka feltételeit. Ne fölülről diktáljanak, hanem a helyi közösségek döntsenek saját ügyükben! Akik eddig nem juthattak termőföldhöz, de gazdálkodni szeretnének, azoknak földosztással biztosítsanak elegendő területet. Bányáinkat, gyárainkat lehetőleg meg kell menteni, és (munkásrészvényekkel) dolgozói tulajdonba kell juttatni. A munkásság nem lehet a privatizáció, ill. a külföldi tőkebevonás kárvallottja! Bizonyos stratégiai jelentőségű állami cégek (pl. posta, hírközlés, közlekedés, energetika, dohány-, szesz-, cukor-, növényolajipar stb.) magánkézbe adása pedig kifejezetten káros. Ez ellen újraállamosítással szükséges védekeznünk. A magyar mezőgazdaság és az ipar talpra állításához nélkülözhetetlenek a védővámok, s a lakosság ösztönzése a hazai termékek fogyasztására.
Egészséges vidéki életet kívánunk teremteni. Hozzá kell látnunk a falvak (különösen az elmaradottabb térségek) infrastruktúrájának kiépítéséhez. Növeljük megtartó erejüket, hogy a fiatalság megtalálja számításait, s ne kényszerüljön elvándorolni. Sőt, arra kell törekedni, hogy egyre több munkanélküli leljen munkára az újjáéledő falvakban. A rengeteg üresen álló ház pedig némileg enyhíthet súlyos lakásgondjainkon. Az embernek a természettel szerves egységben kell élnie, nem pedig azt legyőzni vagy „átalakítani". Ezért ügyelnünk kell arra, hogy gazdasági ténykedésünk ne rombolja környezetünket, és energia-takarékos legyen.
A leghasznosabb befektetés a szakember-képzés, az oktatás fejlesztése az alsó fokú iskoláktól az egyetemekig. A foglalkoztatási nehézségeken segíthetnek a különféle tanfolyamok, a gazdaképzés s a népfőiskolák is. Hazánk hagyományosan mezőgazdasági ország, ezért a versenyképesség szempontjából szükség van az agrárbankok fölállítására, a hitelfeltételek (kölcsönök) javítására és egyéb támogatásokra is. A verejtékes munkával létrehozott értékek zöme maradjon a termelőknél; a felvásárló monopóliumok és viszonteladó maffiák ne fölözhessék le a hasznot! Igen fontos, hogy a parasztság és a munkásság megfelelő (politikamentes!) érdekvédelemben részesüljön (a jelenlegi balliberális szakszervezetek erre nem alkalmasak!). Iparunknak lehetőleg önellátásra kell törekednie. Célszerű a mezőgazdaságot kiszolgáló, ill. ennek termékeit feldolgozó ágazatok, valamint az infrastrukturális háttéripar fejlesztése. Az EU-ba vagy egyéb kontinensekre csak a fölöslegünket vihetjük, miután a hazai szükségleteket kielégítettük. Meg kell gátolnunk, hogy a mindent behálózó globalizációs (gyarmatosítási) folyamat gazdaságunk kiszolgáltatottságához és életszínvonalunk további süllyedéséhez vezessen. Az összeomlás közelébe sodródott, számunkra semmilyen előnyt nem nyújtó NATO-ból és EU-ból legegyszerűbb lenne kilépni, vagy ha ez nem sikerül, legalább újratárgyalni, módosíttatni a nyakunkba sózott képtelen szabályokat, össznemzeti érdekeinknek megfelelően.
Rohamosan fogyunk
Ezer sebből vérzik az ország. Az egzisztenciális bizonytalanság mellett romlik az egészségügyi helyzet is. Sem a gyógyítás, sem a betegség-megelőzés intézményi és személyi feltételei nincsenek biztosítva. (Ehelyett öngyilkos „reformokkal", ágyszám-csökkentéssel, vizitdíjjal, kórházi napidíjjal, több biztosítós finanszírozással boldogítják a szerencsétlen lakosságot.) Infarktus, rák, TBC, neurózis, öngyilkosság tizedeli népünket; rettentő károkat okoz az alkoholizmus, a kábítószer- és drogfogyasztás, az ésszerűtlen és hiányos táplálkozás. Kétségbeejtően kevés a születés. Ennek következtében állandóan fogyunk. Lassan 10 millió alá csökken a lélekszámunk, s ez a zuhanás egyre gyorsul. Nagy az elöregedés, a halvaszületés, a mozgássérültek és az értelmi fogyatékosok száma. Ha nem tudjuk a legsürgősebben megállítani a pusztulást, néhány évtized alatt visszafordíthatatlan helyzetbe jutunk. A gyermekszületés nem magánügy többé, hanem az első és legfontosabb nemzeti szükséglet. Aki ezt nem látja be, vitatkozik, vagy élcelődik rajta, az mindnyájunk ellensége.
Természetesen az államnak is kötelességei vannak a családokkal szemben, ám ezeket mindig vétkesen elmulasztotta. De szaporodásunk nemcsak anyagi, hanem erkölcsi tényezőkön is múlik. A levitézlett rendszer gyalázatosan gyermek- és családellenes volt (a mostani se különb!). Elképesztő a lakáshiány (évek óta alig építtet az állam!), tarthatatlan az alacsony munkabér, az ördögi fantáziával kiagyalt adórendszer s a korlátlan terhesség-megszakítás lehetősége (közel 7 millió abortusz volt 50 év alatt!). A nemzetet értékes polgárokkal gyarapító, törvénytisztelő, dolgozó családok körében általánosítani kell a tisztes megélhetést nyújtó főfoglalkozású anyaságot, s legalább 3 gyermek nagykorúvá nevelése után az anya legyen nyugdíj-jogosult. Családi (gyermekszámtól függő) adózást óhajtunk, s ezen felül az adóprés vállalkozás-barát lazítását; ugyanakkor egy mérsékeltebb adózás alól csalással vagy eltitkolással kibúvók kemény büntetését.
Őseink évezredeken át – a legmostohább körülmények között is – továbbadták az életet. A mai nemzedékeknek sincs joga ezt a folyamatot megszakítani, ill. felelőtlenül semmibe venni megmaradásunkat.
Haladásunk kerékkötői
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy „semleges" világnézet nincs, csak vallásos vagy ateista (utóbbi „értékeiből" bőven kaptunk ízelítőt a bolsevizmusban). Ugyanígy a nemzettel szemben sem lehetünk közömbösek; vagy érte, vagy ellene gondolkodunk és cselekszünk. Iskoláinkban ezért be kell vezetni a hazafias nevelést s a kötelező hitoktatást (amelyik pedagógus ezt ellenzi, az hagyja el a pályát!), még akkor is, ha egy törpe kisebbség förtelmesen prüszköl miatta, mert valamiféle keresztény (keresztyén) kurzustól retteg. Ha a tisztesség, a becsület, a család- és hazaszeretet, az erkölcsi tartás jeleníti ezt, akkor „félelmük" teljesen indokolt.
A tanszabadság nem takarhat irodalom- és történelemhamisítást, kifordult ízlést, félresiklott szellemet. A tananyag legyen iskolatípusonként országosan egységes, s a humán tárgyakban nemzeti irányultságú. Bizonyos szabadság csak az oktatási módszerekben engedhető meg. Az elsajátítandó anyag legyen célszerű, világos, könnyen emészthető és számon kérhető; s a lehetőségekhez képest objektív, végleges, csak a legszükségesebb mértékben változó. Igen sürgős a fönti követelményeket kielégítő új tankönyvek írása. Szakítani kell az elégtelen tudású diákok átengedését provokáló szemlélettel. A tanárok felkészültségét is rendszeresen ellenőrizzék (szakfelügyelők), és biztosítsák folyamatos (át)képzésüket. Tűrhetetlen, hogy iskoláink és nevelőink továbbra is a materializmus, a liberális önzés és a plutokrata nihilizmus pestisét oltsák a jövő generációiba. Ugyanakkor követelményeket támasztani csak elfogadható bérezés mellett lehet. Nem engedhetjük, hogy a pedagógus pálya anyagi és morális presztízse tovább süllyedjen.
Az „újszocialisták" és a „liberálisok" a gyökértelen világpolgárság szellemében továbbra is elutasítják mindazt, ami magyar és keresztény. A bukott rendszerben a legjobb esetben is csak megtűrt, periférián tengődő volt a vallás és a nemzeti öntudat. A kozmopolita álelit ma is arra törekszik, hogy a még létező hazafias erőket szétzúzza. Ne féljünk szembeszállni velük, mert csak az ő elsöprésük után menthetjük meg magunkat!
A nemzeti gondolatnak, érdeknek és akaratnak helyet kell kapnia az élet minden területén. Alapvető követelésünk, hogy a magyarság arányosan vegyen részt a hatalomban; egyetlen kisebbség (pl. zsidóság, cigányság stb.) sem élvezhet előnyöket („pozitív diszkriminációt"), egyik sem kerülhet fölibénk! Fajtánknak ott kell lennie valamennyi közéletet meghatározó helyen, hogy dönthessen sorsáról. Új magyar honfoglalás szükséges, a legalsó régióktól a legfelső csúcsokig! A legparányibb településen is létre kell hozni a magyarság önvédelmi szervezeteit, valamint egy központi Nemzetvédelmi Minisztériumot (a honvédelem ettől független!).
A zsarnokság a legaljasabb módszerekkel fölszaggatta létünk alapjait. Múltunkat, nagyjainkat bemocskolták, hitünket lerombolták, önbecsülésünket tönkretették. Katasztrófánkat nem a gazdasági problémák, hanem az okozhatja, ha önként föladjuk (határokon innen és túl) magyar identitásunkat. Így ellenségeink alantas szándékainak megfelelően „természetes" halállal múlunk ki. Gazdasági romlásunk misztifikálása csak elfödi és növeli bajainkat.
Ősi örökségünkről, a Trianon óta önkényesen megszállt Kárpát-medencéről sohasem mondhatunk le. Ugyanakkor meg kell akadályoznunk, hogy hazánkat kalandor szerencse-vadászok és nincstelen „sáskarajok" lepjék el, s a magyarság kiszorításával új hídfőállásokat teremtsenek maguknak. Határainkat szigorúan le kell zárni, az indokolatlanul bevándoroltakat pedig mihamarabb ki kell toloncolni. A rend és a közbiztonság növelése s a hatékony honvédelem érdekében erősíteni és korszerűsíteni kell a rendőrséget és a hadsereget. Ezek elsorvasztása vagy leépítése (ill. nemzetellenes irányultsága) még elméletben sem merülhet föl! A parttalan bűnözés felszámolása végett vissza kell állítani a csendőrséget és a halálbüntetést (mely utóbbit a felelősségre vonástól rémüldöző komcsik egy tollvonással eltöröltek). Komolytalan minden állítás, mely szerint ezek nem gyakorolnának elegendő elrettentő hatást a gaztettek elkövetőire.
A tömegtájékoztatásról
A sajtót, rádiót, televíziót – kevés kivétellel – az elfogultság, a félrevezetés, a fanyalgás, a gúnyos felhang jellemzi. Mivel úgyszólván totális közvélemény-formáló eszközökről van szó, egyáltalán nem mindegy, hogyan tálalják az eseményeket. Tárgyilagos, megértő módon, vagy hamisan és torzítva, vakon lövöldözve, esetenként sértegetve és rágalmazva, a lakosságot is elbizonytalanítva.
A legtöbb éles támadás, rosszindulatú megközelítés a nemzeti erőket éri. A sajtó nem végrehajtó, hanem tájékoztató szerv. Kötelessége az igazság pártatlan szolgálata. Ha ezt elmulasztja, rá kell kényszeríteni (pl. kuratóriumokkal, magas pénzbüntetésekkel). Nem sajtószabadság az (hanem sajtóterror!), ha számos kiváló írás megjelenése attól függ, megfelelnek-e egyes szerkesztők nézeteinek, vagy sem. Ugyancsak bevett gyakorlat, hogy valakit alaptalanul megvádolnak, de válaszát nem közlik, vagyis egyszerűen sárba tiporják a sajtóetikát.
A tömegtájékoztatás jelentős részében ma is a régi rend sokszorosan kompromittált kiszolgálói ülnek, s tőlük aligha várható őszinte pálfordulás. Sajnos az egész országban alig van olyan hírforrás, amely maradéktalanul népünk érdekeit képviselné. Médiatörvény helyett az elemi sajtótisztesség betartására volna szükségünk!
A közéletről és a magyarságról
Ha megvizsgáljuk a főbb pártokat, nem sok biztatót mondhatunk róluk. Kipróbált, jellemes, tettre kész személyek még csak akadnak, de hiteles pártok alig. Leszögezhetjük azt is, hogy hazánkban a középtől jobbra álló tekintélyes politikai erő – az állandó bomlasztás miatt – nem tudott kifejlődni. Szélsőjobb egyáltalán nincs (csupán annak bélyegzett csoportocskák!), a valódi jobboldal szintén hiányzik, ugyanakkor a szélsőbal (pl. SZDSZ, MSZP, Munkáspárt stb.) ma is háborítatlanul virágzik.
1990 óta nem volt semmilyen lényegi változás. Vajon lesz-e 2008-ban vagy azután? Nem az a fontos, hogy melyik párt(ok) kerül(nek) hatalomra (sőt, mindenképpen jobb lenne nélkülük!), hanem az, hogy a nemzetnek valóban elkötelezett, vagy pedig a nemzetellenes (kozmopolita-posztkommunista) erők győznek-e. Tehát a tét a tényleges rendszerváltás, végső soron a magyar jövő. Az ország pusztulásáról vagy megmentéséről kell felelősen döntenünk.
Magyarnak lenni épp úgy morális és egzisztenciális vállalkozás, mint valamiféle eleve elrendelt sors. Népünk nem dédelget hatalmi álmokat. Csupán azt szeretné, hogy hazánk végre igazán a sajátja legyen. Mindenki annyit ér, amennyit tisztességgel, emberséggel fajtánknak használni képes. Ne csak jó magyarok legyünk, hanem aktív, nemzetépítő magyarok!
Kisemmizett, megcsonkított ország vagyunk, de dicső múltú nép és nagyreményű nemzet. Mert a nagyság nem (csak) a számosságon múlik. Adtunk annyi szépséget és értéket a világnak, mint bármelyik óriás! Tehetséggel, megértéssel, szívós munkával most is kivívhatjuk más népek tiszteletét és elismerését. Ám csupán akkor, ha méltóságot, szilárdságot és példás rendet sugárzunk. A folyton mások kegyeit kereső, mások tetszéséért rimánkodó, saját útjáról idegen célokért lemondó nemzet előbb-utóbb elveszti jellegzetes arcát. A gyáva, hajbókoló, megroggyant népeket fölfalják a többiek.
Imádságos lélekkel kérjük Jézus Urunkat és hazánk Nagyasszonyát, Szűz Máriát, segítsen bennünket, hogy a mai anyagi és erkölcsi fertőből kilábalhassunk, és közös erővel megteremthessük az új, emelkedő, virágzó Magyarországot. Munkánk emberfölötti, de nem csüggedhetünk el, hanem bíznunk kell egymásban és önmagunkban.
Magyarország az elmúlt évezred során, nagy véráldozatokkal, sokszor védte magát és Európát. A tatár, majd a török hódítások idején kontinensünk biztos bástyája volt, ill. a II. világháborúban letiporva is befogadta a nagy számban érkező üldözötteket (pl. lengyeleket, zsidókat). Adottságaihoz mérten igyekezett bújtatni és eltartani őket. Viszonzást, hálát nem várt, és soha nem is kapott érte. Sőt, az önző és gonosz „győztesek" (Nyugat és Kelet egyaránt) számtalanszor lebunkóztak, porig aláztak bennünket (pl. a török kiűzése után, 1849-ben, Trianonban, 1945-ben, 1956-ban vagy 1990-től kezdődően), s most sem remélhetünk tőlük semmilyen támogatást, megértést.
Még viszonylag kedvező (de egyre romlik) a hírünk a világban. Ne hagyjuk, hogy egyes hazai és külföldi svihákok megint befeketítsék. Ragadjuk meg az alkalmat, éljünk lehetőségeinkkel! Vegyük birtokba ismét páratlanul gazdag történelmi örökségünket; a gyökerekig leásva hozzuk felszínre homályba borított, eltüntetett hagyományainkat (szokásainkat), kultúránkat (pl. rovásírásunkat, régi nyelvemlékeinket, népi motívumainkat, díszítő művészetünket stb.), csodás hajlamainkat, kozmikus világszemléletünket, életfilozófiánkat. Fogjunk össze, dolgozzunk, elszántan küzdjünk föltámadásunkért, és váltsuk valóra népünk akaratát: azaz a szabadságunk, függetlenségünk kivívása után állítsuk vissza a Szent Korona szerves, valamennyiünket boldogító ősi birodalmát!
SZITTYA VILÁGTALÁLKOZÓ 2OO8-ban
(Meghívó)
A szervező bizottság nevében szeretettel és tisztelettel várom Önt ………………………… és a társaságában levő …. főt (igény, ill. előzetes jelentkezés alapján kitöltendő és magukkal hozandó!) a hagyományos Szittya Világtalálkozóra (SZVT), mely most is az év egyik legfontosabb nemzeti eseményének ígérkezik.
A szabadon látogatható 2 napos rendezvény 2008. május 24-én (szombaton) 10 órakor kezdődik Budapesten, a Magyarok Háza Széchenyi termében. (1052 Semmelweis u. 1-3. Megközelíthető: a piros metróval, a 47-es és 49-es villamossal, vagy a 7-es autóbusszal az Astoria megállóig.) A regisztráció az első napon 9-től 12-ig, a másodikon 9-11 közt folyamatos lesz. A belépti díj 4000 Ft/fő (ez alól csak a felkért előadók mentesülhetnek, ill. az elcsatolt országrészekből érkező testvéreink 25 % kedvezményt kaphatnak), amit belföldi postai utalványon szíveskedjenek feladni (legcélszerűbb csoportosan – pl. 5 fő = 20000 Ft) Siklósi András lakcímére (6723 Szeged, Becsei u. 3.; tel.: 62/890-564 és 20/443-1830; e-mail: siklosi.andras@tvnetwork.hu ), legkésőbb május 10-ig. A pénz megérkezése a részvételi szándékot egyértelműen jelzi, ezért szükségtelen párhuzamosan levélben vagy telefonon is jelentkezni. A 4000 Ft a helyszínen is kiegyenlíthető, ám garantált ülőhelyet csupán az előzetesen fizetőknek tudunk biztosítani; először ugyanis őket engedjük be, a többieket legföljebb utána. (Csak 24-re a belépés 2500 Ft, csak 25-re 2500 Ft.) A névvel ellátott kitűző-kártya viselése végig kötelező, másra át nem ruházható, s elvesztése esetén nem pótolható! Az utazás egyénileg történik, szállásról (elegendő 24-én éjszakára, mert 25-én este bárki hazajuthat) és étkezésről magunknak kell gondoskodnunk. A házi büfé (üdítők, kávé, szendvicsek stb.) mindvégig üzemel, s ebédre ajánljuk 24-én az alagsori Árpád étterem választékát, 25-én pedig Nyers Csaba mesterszakács ősmagyar fogásait. (Külön kérdésekre felvilágosítást csak válaszboríték ellenében, ill. telefonon és drótpostán adunk.)
Mindkét napon nagy választékban megvásárolhatók a NAP Alapítvány készletét képező lapjaink, folyóirataink (pl. a Tárogató) és könyveink (pl. A magyarság örök s elpusztíthatatlan!). Kérjük itthoni és külföldi nemzeti érzésű honfitársainkat, hogy minél többen vegyenek részt a kitűnő szakemberek nevével fémjelzett, színvonalas SZVT-n, és élőszóban, ill. e program fénymásolásával, internetes terjesztésével is tudassák ismerőseikkel, barátaikkal. Szeretnénk, ha adományaikkal is segítenének anyagi gondjainkon, mivel a belépőkből származó pénzmag nem fedezi összes költségeinket, s támogatást sajnos sehonnan sem kapunk. Felhívjuk szíves figyelmüket a türelmes, kulturált viselkedésre, s az előadók jogainak tiszteletben tartására. A várható melegre való tekintettel mindenkinek könnyű, nyári öltözéket javaslunk.
(Ős)történeti és nemzetvédelmi találkozónk célja: népünk eredetének, őshonosságának, kultúrájának és hagyományainak büszke fölmutatása, történelmi- és nemzettudatunk elmélyítése, sorskérdéseink, valós lehetőségeink és kötelességeink számbavétele. Jelmondatunk: „Szívvel-lélekkel a Kárpát-medence magyar egységéért!" Az előadások közt időnként versmondással (Erdei József előadóművész) és dalokkal (24-én Dévai Nagy Kamilla énekművész, 25-én a Labdarózsa népdalkör és a Bokréta citera-együttes) élénkítjük a figyelmet; továbbá a szünetekben megtekinthetjük a házban levő képzőművészeti kiállításokat. Kérjük előadóinkat, hogy a félórás időkeretet ne lépjék túl, s előadásuk szövegének kinyomtatott változatát (ill. ugyanezt tördeletlenül CD-n vagy floppyn is mellékelve) – mely kissé eltérő és hosszabb is lehet – felszólalásuk után adják át Siklósi Andrásnak, hogy később a teljes anyagot könyvben is közzétehessük, miként az utóbbi 6 alkalommal. Az előadásokhoz dia- és írásvetítőt biztosítunk (számítógépes projektort is próbálunk szerezni).
Az SZVT részletes programja
(A tervezett sorrend és időbeosztás rugalmasan változhat.)
Május 24-én (szombat)
10-10,30 Általános tudnivalók, versek, zene, Himnusz, Magyar hitvallás
10,30-11 Siklósi András: Legyőzöttekből győztesek leszünk! (megnyitó előadás)
11-11,30 Kiszely István: Népünk kialakulásának helyszínei
11,30-12 Rozgics Mária: A nemzeti erők küzdelme a valódi rendszerváltásért és a sajtószabadságért
12-12,30 Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál magyar vonatkozásai
12,30-13 Bokor Imre: Leépült hadsereg, védtelen Magyarország
13-13,30 Práczki István: Homérosz üzenete a szittyáknak
13,30-14 Drábik János: Kiutak a pénzhatalom szorításából
14-15 EBÉDSZÜNET
15-15,30 Marton Veronika: Keletről jő a fény (a sumiroktól a magyarokig)
15,30-16 Hasznos Miklós: Terrorizmus a 21. században
16-16,30 Pintér István: Az 1848-49-es szabadságharc sikeres hadműveletei; Görgey hadvezetése
16,30-17 Végvári József: A magyar, mint mellérendelő nyelv
17-17,30 Molnár V. József: Szent László, Atilla táltos lova erejének örököse
17,30-18 Sipos Erzsébet: Szimbólumok, ligatúrák, mint az ősnépek azonosító jegyei
18-18,30 Halász József: Veled Európa, de nélküled EU!
18,30-19 Szendrey Marót Ervin: A hunok és a Védák
19-19,30 Péterfai János István: A magyarok Paradicsoma (a Kárpát-medence őskora)
19,30-20 Farkasinszky Tibor: Eladósodottságunk hatásai
20-20,30 Záhonyi András: Csillaghit, ősvallás, magyar hagyományok
20,30-21 Paksi Zoltán: Az égen fénylő Csodaszarvas
21-21,30 Varga Ferenc: Az ősi magyar írásrendszer
Május 25-én (vasárnap)
9-9,30 Dalok + emlékezés Árpád apánkra
9,30-10 Dénes János: 1956…Lakitelek…2006
10-10,30 Dani Pál: Még egyszer a „honfoglalásról"
10,30-11 Berényi László: A Szent Korona a KöR-iS-TeN hologramja!
11-11,30 Zétényi Zsolt: A csendőrség 1945-ben történt megszüntetése és jelenkori megítélése
11,30-12 Varga Géza: 7500 éves magyar nyelvemlék Szentgyörgyvölgyről
12-12,30 Schmidt Irén: A magyarságkutatás időszerű feladatai
12,30-13 Nagy Attila: Beteg ország, beteg egészségügy
13-14 EBÉDSZÜNET
14-14,30 Gyárfás Ágnes: Isten háza az égben és a földön
14,30-15 Ft. Hegedűs Loránt: A Sötétségből a Világosságba
15-15,30 Obrusánszky Borbála: A déli hunok Kínában, a Kr. u. 4-5. század folyamán
15,30-16 Maczó János: Társadalmi megegyezést?
16-16,30 Nyíri Attila: Ősi számrendszerünk használhatósága
16,30-17 Ifj. Tompó László: Harc trón és oltár ellen (szabadkőműves kulisszatitkok)
17-17,30 Deák Dezső: A nikolsburgi ábécé tprus jele, mint ősjel
17,30-18 Hervay Tamás: Miért kell magyarságtudományt tanulnunk?
18-18,30 Pintér Katalin: Az emberiség kultúrájának és művészetének kialakulása
18,30-19 Gaudi-Nagy Tamás: Hatalmi jogsértések és kegyetlenkedések az ellenállókkal szemben
19-19,30 Zárónyilatkozat, befejezés, Szózat, Székely himnusz
Honfitársi üdvözlettel: vitéz Siklósi András, az SZVT főrendezője, a Szittya Világmozgalom alelnöke
Siklósi András
Rémálmom a jövőnkről
Figyelem! Mindez csupán a fantáziám szüleménye. Magam is azt remélem, hogy semmi sem valósul meg belőle. Ám ha mégis, ne engem kárhoztassanak. Hiszen idejében szóltam.
A 2002-es választások után véget ért a „polgári" jövő, és megint elkezdődött a „cucilista" múlt. Ördögi ravaszsággal folytatódott kifosztásunk, megmaradt javaink elherdálása és külföldi kézre játszása. A cionista globalizáció kegyetlenül átgázolt rajtunk. Öntudatunk megrendült, hitünk kialudt, vészesen elszegényedtünk és elhülyültünk. Népünk két acsarkodó táborra szakadt: a „nemzeti" oldalon álltak a viszonylag tisztán látó és hasznos célokat kitűző, ám cselekedni gyáva és lusta patópálok, velük szemben pedig a testileg-lelkileg lerongyolódott, identitásukból kivetkőztetett és biológiai fogyasztóvá züllesztett szavazóbarmok. S valahol magasan fölöttük trónolt az áruló idegenbérencek, szálláscsinálók, magyarfalók mindent lefölöző, gátlástalan jólétben dőzsölő, érinthetetlen kasztja. A nemzet lumpenizálódása, fogyása és szétrohadása sebes léptekkel haladt előre, miközben az Izraelből és máshonnan elüldözött zsidók s a Föld éhségzónáiból menekülő színesek tömegesen telepedtek be a Kárpát-medencébe. 2-3 évtized múlva etnikai összetételünk teljesen átbillent, s nemcsak egzisztenciálisan, hanem számbelileg is kisebbségbe szorultunk a saját megcsonkított hazánkban. (Mondanom se kell, akkorra a trianoni utódállamokban az utolsó magyar szigeteket is elnyelte az örvény.) Sorban eltünedeztek a nemzeti jelképek, zászlók, feliratok és címerek, s a Himnuszból is csak a balsors maradt nekünk. Az eredendő belső viszályok továbbra sem csitultak, az élelmes zsidó elit (mely régen „őshonossá" avatta önmagát) pedig kíméletlenül ránk uszította a gyökértelen jöttmentek seregét, mely némi konc fejében bármire kaphatónak bizonyult. Visszafordíthatatlan romlásunkat az tetőzte be, hogy hazánk nevét Izraelre „keresztelték", majd államformánk és alkotmányunk megváltoztatásával királlyá koronázták a legmódosabb zsidó bankárt, természetesen nem sábeszdeklivel vagy svájci sapkával, hanem a Parlamentben őrzött Szent Koronával.
Kontinensünkön s a világ többi részén is hasonló tendenciák érvényesültek. A szabványformákba gyömöszölt, liberál-bürokratikus Európai Unióban szép csöndben föloldódtak a sajátos arcukat, különféle hagyományaikat egyre kevesebb sikerrel védelmező kis és nagy nemzetek. A fehér faj fokozatosan elvesztette gazdasági és kultúrfölényét, katonai ereje megroggyant, számaránya az emberiség összlétszámához viszonyítva 15 % alá csökkent. A világot egyértelműen egy globális zsidó maffia s az általa pénzelt zsoldos-réteg uralta. Habozás nélkül elfojtottak minden „terrorista" ellenállást és érdekeiket keresztező törekvést. A „másságot" élelem-megvonással, lakásrombolással, börtönnel, deportálással vagy kivégzéssel honorálták. Halálbüntetés terhe mellett kötelezővé tették a héber nyelvet, a körülmetélkedést és a mózesi vallást; a keresztény, buddhista, hindu, mohamedán stb. templomokat zsinagógává alakították, bár ők kizárólag a Mammont s az aranyborjút imádták. A politikusok már képtelenek voltak a feszültségeket kezelni, ezért 3 félelmetes világháború robbant ki a 21. században. 2030 körül a leláncolt bennszülöttek föllázadtak a zsidó zsarnokság ellen. Ajkukon a „Holokauszt nem volt, hanem lesz!" mozgósító jelszavával megrohamozták és elsöpörték a NATO-csapatokat, s fölperzselték Észak-Amerikát, valamint Európa jelentős hányadát. Az egyetemes történelem legkártékonyabb fajtáját (beleértve a fél- és negyedzsidókat is) dühükben az utolsó szálig likvidálták, s a hullákat a Sátán kegyelmébe ajánlották. 2061-ben a régi bosszúvágytól hajtott színesek rátámadtak a fehérekre, s miután egy véres háborúban legyőzték és megritkították őket, a már semmilyen veszélyt sem jelentő maradékot egyszerűen száműzték Szibériába. Közben a kínaiak pár évtized alatt hihetetlenül elszaporodtak és megerősödtek, s leplezetlen mohósággal egyeduralomra törekedtek. 2085-ben a fajok harca a végkifejletéhez érkezett. A megint csak szolgaságba taszított páriák összefogtak Kína ellen, s az előzőeknél is barbárabb (immár ötödik) atomháborúban megtörték gerincét.
A Föld totálisan elszennyeződött és megmérgeződött, az élet az egész bolygón elviselhetetlenné vált. Az Istentől s a természettől elrugaszkodott embercsorda állati sorba zuhant vissza, amolyan őskori állapotok közé. A túlélésen kívül semmilyen komoly terve, célja nem volt már, egykori kultúrájának, civilizáltságának emlékei is lefoszlottak róla. Azok is vesztesnek érezték magukat, akik látszólag nyertek. A háborúk a születésszabályozást is megoldották, hiszen a 10 milliárdra fölfutó népesség alig 2 milliárdnyira apadt. Tombolt a rák, a pestis, meg a számtalan ismeretlen eredetű, gyógyíthatatlan betegség. A felszíni vizek ihatatlanná váltak, az ózonpajzs szitává lyuggatódott, a virágos rétek kiégtek, az erdők elsorvadtak, a szárazföldek elsivatagosodtak, a légkör egyensúlya megbomlott, a hőmérséklet rohamosan emelkedett. Az emberek alig vánszorogtak, álmodni, sőt aludni sem mertek. A családok, a szervezett közösségek szétestek, mindenki alkalmi bandákba verődött, és tovább gyilkolta egymást az élelmiszer-készletekért s az egyéb nélkülözhetetlen anyagi forrásokért; de újabb világháborúra már senki sem gondolt.
A magyarság hitvány megalkuvásai dacára sem tudott többé fölemelkedni, a nagy világégések szörnyű sebeket ejtettek rajta. A számottevő népek rég leírtak bennünket, így meg se próbáltak kiirtani vagy leigázni. Megelégedtek azzal, hogy fajtánk pár százezres elkorcsosult vegetációját egy félreeső rezervátumba terelték, mint egykor a szebb napokat látó indiánokat. Az aggasztó nincstelenség, a mostoha hóviharok s a szüntelen testvérharc rövidesen a nyomainkat is eltemették. 2100-ban szülőföldjétől távol, végelgyengülésben meghalt az anyanyelvét még törve beszélő utolsó magyar. Vele együtt sírba hulltak a belső áskálódások és gyűlölködések. A kipusztult, átokverte szittya nemzet végre megbékélt önmagával. Sovány vigasz, hogy a 23. század derekán valamennyi náció megtért az örök vadászmezőkre. Mikor Isten újra alászállt a mennyből, hogy ítélkezzen fölöttünk, már nem talált életben senkit.
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
