Von: Rezes Erzsébet
Gesendet: péntek, 2009. március 13. 15:54
An: József Kutasi
Betreff: Nemzeti ünnepünkre!
Kedves Kutasi József!
Folyamatos hírt kapok Öntől, s most úgy gondoltam, hogy legutóbbi írásommal szeretnék megfelelően megemlékezni nemzeti ünnepünkről. Olvassa, kérem, jó kedvvel és békességgel.
Tisztelettel és üdvözlettel: Rezes Erzsébet
Rezes Erzsébet
A Nemzeti Múzeum terén
(Nemzeti ünnepünk tiszteletére)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy országos marhavásár. Nagyapám már kis koromban megígérte, hogy egyszer vele mehetek. Persze végig kellett várnom a soromat, hisz csak a negyedik bátyám után következtem. Ugyanis én voltam a legkisebb.
Szinte egész este nem aludtam, csak az járt a fejemben, hogy hazánk szívében leszek, közel királyaink székhelyéhez, a Budai Várhoz.
Kora hajnalban befogtuk a lovakat, a marhákat három lovas segített terelni. Jómagam, a nagyapám mellett ültem, a bakon.
Lassan, komótosan haladtunk, pontosan a sötétséggel, mindig hátunk mögött hagytuk a napfelkeltét. A nap azonban fürgébb volt. Többször megálltunk, mert a marhák megszomjaztak. Már Pest határában jártunk, mikor a sugarak a csizmáink szárát sütötték.
Épp időben érkeztünk. Nagyapám kiváltotta a marhák jegyét, megkerestük a helyünket. Sorba állítottam az állatokat, takarmányt raktam eléjük.
S vártunk.
A vevők jöttek-mentek, fel-alá, jól megvizsgálták a kérődző árukat. Egy módosabb gazda nagyon nehezen akart tovább menni, mindig vissza-
visszanézett. Alig, hogy elment, hirtelen visszafordult, megkereste a nagyapámat, aki pipával a szájában hosszasan tárgyalt vele.
Amikor nagyapám megpödörte bozontos bajuszát, tudtam, hogy jó napunk volt. Eladta az összes marháját.
Segítettem őket összeterelni, mire az új gazda megkért bennünket, hogy segítsünk a Dunáig elhajtani az állatokat.
Mikor már közel jártunk a folyóhoz, odament nagyapámhoz a gazdag vevő, s megmutatott egy új utat, melyen haladva hamarabb rátérhetünk a hazafelé vezető főútra.
Megfordultunk.
Örültem, mert nagyon elfáradtam, de mégsem szóltam neki erről.
Egyszer csak egy hatalmas tömeget pillantottunk meg. Sok ismerős is ott állt köztük. A vásárról. Nagyapám megállította a kocsit, átadta a gyeplőt.
Egy hatalmas kőépületet láttam. A közepén sok lépcső vezetett fel végig, a bejáratig, melyet magas oszlopok vigyázták. Egy férfi beszélt, mi az, hogy beszélt, kiáltva szavalt. Jobb karját időnként az ég felé tartotta, mintha követelőzött volna. A tömeg azután vele együtt skandálta a következő szavakat:
„A magyarok Istenére, esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
Ekkor már a szemerkélő eső zuhogni kezdett, de a tömeg nem oszlott fel.
Észre sem vettem, hogy a nagyapán eközben visszatért, megfogta a kezemet, s húzott-vont maga után, a tömeg felé.
A térre fiatalok érkeztek ekkor, tekintetük tüzes, de igen boldog volt. Egyenruhájukon háromszínű virág díszelgett.
Azt hallottam, hogy követeltek, hangzatos szavakkal buzdították az összegyűlt népet. Papírlapokat is osztogattak. Még éreztem a nyomdafesték erős illatát.
Nagyapám átadta a lapokat, s megkért, hogy olvassam fel. Megtettem.
- A 12 pont – mondtam, majd a másikat betűzgettem. – Nemzeti dal.
- Tedd el, még szükségünk lesz rá! – utasított engem.
Még hangosabbá vált a tér, szinte visszhangzott minden kimondott szót. Mintha az ég dörgött volna, de nem. A nép volt, a magyar nép! Itt együtt volt, összefogott, egy célért küzdött, melyet csak később értettem meg, mikor egy ideig rejtegetnünk kellett azokat a sárgává öregedett lapokat.
Mielőtt nagyapám meghalt, megkérdezte, mit szeretnék tőle kapni, azonban válaszomat tudta. Azóta őriztem azokat az összegyűrt, megsárgult lapokat magamnál, s adtam tovább fiamnak és ő a fiának.
Büszke voltam arra, hogy ott lehettem, mikor minden ember a magyarok függetlenségéért fogott össze.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
