Szőke István Atilla
(a székelyek tiszteletére)
Az öreg székely lágyan pillantott rám:
"Fényszövetből szőtték" - szólt - "a ruhám!"
Kis kulacsából óvatosan kortyolt-nyelt,
csizmájából éles "igazság" figyelt.
Nagy tenyerét ökölbe roppantotta:
"A székelyt" - mondta - "Isten alkotta!"
Hosszan hallgatott, halkan felnevetett,
s a fáradt tűzre száraz faágat vetett.
Az éj szürke szele lángokat kavart,
s az ágacskákra sárga nyelveket varrt.
Ezer aranypillangó repdesett ott,
forróság szárnyuk árván álmodozott.
A gyémántos szikrák magosba hulltak,
s az égboltján lila égkövek gyúltak.
"Nem hiszel az ég őrzött igazában,
Nem hiszel nékem!" - dünnyögte magában.
Az öreg székely ismét felnevetett,
sóhajtott s eltűnt a fellegek felett.
Fák ágán már a szép hajnal dalolt,
s piros kendőt kötött magának a Hold.
Néztem utána szédült-epekedve,
mikor visszatért derűsebb volt kedve.
Nyújtotta a kezét s valamit átadott,
valamit, amit csak Onnan hozhatott.
"Adok most én is Néktek egy csillagot,
lelkem az imént az égben vágtatott.
Sokszor jártam ott s láttam a Tiszta Fényt,
fogadjátok tőlem e csillag-költeményt!"
