Von: cyberpress-bp
Gesendet: szombat,2009. június 20. 07:38
An: antal@jozsef-kutasi.de
Betreff: Figyelemfelhívás, PR Herald
A cikk linkje: http://www.prherald.hu/cikk2.php?idc=20090619-193435
Szemenyei-Kiss Tamás
| BARTIS FERENC, HÁLÓZATI MUNKATÁRS |
A fõnix kozmikus feltámadása
Bartis Ferenc, a Magyar Írószövetség tagja, az Összmagyar Testület alapítója, illetve elnöke, az 56-os Magyarok Világszövetsége elnökségi tagja és fõtitkára, a clevelandi Árpád Akadémia tagja, Belváros-Lipótváros (Budapest) díszpolgára, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének tulajdonosa és az 56-os Forradalom Hõse 1936. július 4-én született a székelyföldi Gyergyószárhegyen. Újságíró-szerkesztõi tevékenységét a Bukarestben megjelent Falvak Népénél kezdte, majd a Csíkszeredában kiadott Hargitánál dolgozott, végül pedig a Marosvásárhelyen szerkesztett Új Életnél tevékenykedett Sütõ András közelében… Életrajza szerint a magyarországi 1956-os forradalom után Romániában letartóztatták. Bár nyilatkozataiban és könyveiben azt állította, hogy elõbb halálra, majd „több évtizedes börtönbüntetésre” ítélték – a valóságban tíz évet töltött, ahogy emlékezett „embertelen román börtönökben”. Szabadulása után kényszerlakhelyre költöztették feleségével és fiával (Bartis Attilával) együtt, majd – a konfabulációtól sem mentes önéletrajzi írásaira alapozottan – „1984-ben végleg kiutasították szülõföldjérõl és megfosztották román állampolgárságától”
Bartis Ferenc ügynökmúltjáról nem 2009. júniusában, hanem már a 2004. február 27-én, a rejtélyes „Szakértõ 90” oldalain nyilvánosságra hozott listából értesülhettünk, ahol neve együtt szerepelt a kádári belsõ elhárítás munkatársaival: Bohó Róbert, a Petõfi Körbõl ismert, egykori 56-os forradalmárral, késõbbi televíziós rendezõvel; Fényi Tibor SZDSZ-alapítóval; Szegvári Katalin és Juhász Elõd tévés személyiségekkel; Bába Iván MDF-politikussal; Zimányi Tibor egykori recski politikai rabbal; Hornyák Tibor 56-os szabadságharcoséval; és Foky Ottó Széna téri 56-os forradalmáréval.
A „székely ötvenhatost” – állításával ellentétben –, természetesen nem utasították ki Romániából. 1956-ban sem harcolt – legalábbis a kifejezés klasszikus értelmezésében nem: a magyarországi felkelés leverését követõen a házsongárdi temetõben elszavalt egyik verse miatt vonták felelõsségre, majd a házkutatás során talált levelezése, és egyéb tiltott írások és antikommunista propagandaanyagok tartása miatt ítélték el… Szabadulása és rendõri felügyelete letelte után, felesége halálát követõen fiával Magyarországra szökött, ahol minden bizonnyal a menedékjogi kérelmének elbírálása során szervezték be a BM III/III-as Csoportfõnökség tisztjei.
A Belváros-lipótvárosi Vas utca 19-ben kapott lakást, újságíróként pedig az akkori Lenin körúton lévõ Képes 7 Szerkesztõség munkatársa lett -– amely munkakör különösen alkalmas volt a hálózati tevékenység végzésére.
Az elsõ években a lakásán történt ellenzéki összejövetelekrõl készített jelentései, valamint a hetilap szerkesztõségében végzett megfigyeléseinek leírásaiban összegezhetjük munkáját. Vendégei, Borbáth Ottilia, a már korábban – névházasság folytán – áttelepült marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi színésznõ: Tóbiás Áron író, Romhányi László színházi rendezõ, Geréb Attila erdélyi menekült és Vásárhelyi Antal mellett inkább a jövõbeli MDF-es ellenzékiek voltak. Így utólag már megmosolyogtató, hogy a Vas utcába meghívottak majd’ mindegyike õszinte rácsodálkozással szemlélte a lakás bejáratánál felszerelt – bizonyára az állambiztonsági szolgálatok által ajánlott – „biztonsági felszerelést”, amely Bartis elmondása szerint a román Securitate behatolása ellen védte a lakást (és a vendégeket). Naivak voltunk és a messzirõl jött mélyhangú székelynek mindegyikünk hinni akart, mert azokban az években mindent, mindenkit vakká tett a román- vagy inkább a Ceausescu-ellenesség.
ÜGYNÖKÖK A DEMOKRÁCIA HÁZÁBAN
A legendás Jurta Színház, melynek védelmében az Amerikai Egyesült Államok és a nyugat-európai polgári demokráciák is felemelték szavukat 1987. április 14-én nyitotta meg kapuit a látogatók elõtt. Igazgató-rendezõje: Romhányi László mellett az ország elsõ magánkézben lévõ színháza tulajdonosai között jegyezhettük Berecz Jánost, az MSZMP Központi Bizottsága tagját, Zimányi Tibor „szabadságharcost”, a Recski Szövetség jövendõ elnökét: Geréb Attila színházi segédrendezõt és még vagy hét-nyolc soha senki sem látta személyt a demokratikus ellenzék illetve a pártállami nomenklatúra soraiból. (A Jurta Színház nyitóünnepségének szónoka Berecz János volt, az a politikus, akivel a színház irányítói a pártállam utolsó órájáig bizalmas kapcsolatokat ápoltak. S bár igazán rangos szerzõk írtak darabokat a hivatalosan Magyar Színkör elnevezésû, szövetkezeti alapon mûködõ színháznak, melynek állandó és vendégszereplõi között ott volt Bessenyei Ferenc, Sólyom Ildikó, Sinkovits Imre, Bródy János, Dózsa László, Tomanek Gábor, Muszte Anna, Úri István is. A Jurta, mint „a mûvészet háza”, nem alkotott maradandót. A bemutatott darabok rendre leszerepeltek, az elõadásokat érdektelenség kísérte.
Talán ezért, vagy talán az egyre inkább forradalmibbá vált belpolitikai légkör okán változott azzá a színház, amely végül is 1988/1989-ben világhírûvé tette: a népligeti Jurta lett a magyarországi „demokratikus ellenzék” (vagy minek nevezzem?) központja…
1988 januárjában „In memoriam Márton Áron” címmel bemutatott összeállítás jelezte a változások kezdetét, majd még ugyanabban a hónapban, január 30-án került sor az elsõ politikai vitára. A kimondottan feszült légkörben elõször a hatalom meghívott képviselõ léptek vissza a Magyar Demokrata Fórum által szervezett eszmecserétõl, majd Kukorelli István és Bihari Mihály jelentette be, hogy nem tartja meg az elõadását. A politizáló közönség (a demokratikus ellenzék kemény magja) hangját végül is két bevezetõ elõadás szólaltatta meg: Csurka István és Für Lajos. A pártállami Országgyûlés jogállásáról egyetlen expozé hangzott el – ezt Halmai Gábor tartotta –, az akkor még perifériális ellenzékinek számító Sólyom László (elõadás helyett) hozzászólásában a nyugati demokráciák válságjelenségeirõl beszélt.
Amirõl sokan nem tudtak – legfeljebb sejtéseik voltak a lehallgatásokról – a Jurta Színház mûködtetõi minden rendezvényrõl, felszólalásról hangfelvételt készítettek. A felvételek felügyeletét Geréb Attila irányította, azokhoz csak és kizárólag a színház igazgatótanácsa tagjai férhettek hozzá. (E hangfelvételek további sorsáról nincsenek ismereteink, az 1990. évet követõen a politikai szervezetek sem igen szorgalmazták nyilvánosságra hozatalukat.)
A politikai rendezvények egymást követték. Márciusban ismét az MDF (Duray Miklós és Tamás Gáspár Miklós felszólalásával) tanácskozott a népligeti darázsfészekben, majd április folyamán „A magyar zsidóság önismerete” címmel a Rakpart Klub tartotta meg rendezvényét Erõs Ferenc, Gedó György és Holczer Tibor részvételével. – S bár a késõbb hírhedtté vált igazgató-rendezõ nyilatkozata után (Romhányi: „– Mi, a Jurta Színház tulajdonosai és vezetõi semmiféle közösséget sem vállalunk a falaink között tartott politikai rendezvények szervezõivel…”) a Magyar Demokrata Fórum bejelentette, hogy a továbbiakban nem veszi igénybe a színház szolgáltatásait, május hónapban már a Fidesz jelentkezett és bérelte ki napi (!) 30.000 forintért a Jurtát. Ezen az ifjúdemokrata nagygyûlésen elõadóként egyedül Deutsch Tamás szólalt fel – a párt késõbbi elnöke, Orbán Viktor (hasonlóan az 1990 utáni vezetõ politikusokhoz) még jelenlétével sem kompromittálta magát. Bíró Zoltán ellenzéki szerepére vonatkozóan felejthetetlen volt az a momentum, mikor az óvatos reformkommunista az elsõ MDF-rendezvény elõtt a színházhoz vezetõ úton ácsorogva, mintegy élõ akadályként igyekezett lebeszélni ismerõseit arról, hogy a Jurtába menjenek – mondván, hogy „nagy baj lesz belõle…”
A színház és vezetõi, tulajdonosai élettörténetének leírása, tevékenységük ismertetése e mûfaj kereteit szétfeszítené – ezért a forradalmi(nak látszó) évet átlapozva legyen elég, ha jegyzeteimbõl csupán csak azt az egy oldalt emeljem ki, amely egyaránt érintette a Jurtában megalakult politikai szervezeteket és a szürke eminenciás, Bartis Ferenc szerepét.
A jövõbeli politikacsinálók utolsóként hozták létre az Összmagyar Testület elnevezésû – immár kifejezetten a jövõnek szóló – organizációt, melynek heteken belül saját nyomtatott sajtója és a mûködéshez elegendõ pénz állt rendelkezésére. A 20 személy jelenlétében a színház társalgójában megalakult szervezet elõre kinevezett alvezérei ugyan titkolni igyekeztek leendõ elnökük totálisan részeg állapotát, végül is az alapítók nõtagjai vették kezelésbe a „kedélyes székelyt”, mondván, hogy talán õk sem lennének különb állapotban ilyen történelmi pillanatokban…
A HÚSOSFAZÉK MELLETT
Talán hangsúlyoznom sem kellene: a messzirõl jött, de még idejében érkezett „ötvenhatos hõst” elsõként rehabilitálták, bár… a bukaresti minisztériumokban lévõ nyomozati és perirataihoz (Wass Albert nemzeti hõshöz hasonlóan) a magyarországi igazságügyi szervek aligha juthattak hozzá. – Szinte az elsõk között kapta meg a Magyar Köztársaság Érdemrendjének tiszti keresztjét, amit csak azért sem illõ irigyelni tõle, mert a feledékeny demokráciánk ugyanezt a kitüntetést nyújtotta át a magyarság olyan kiválóságainak, mint Ekrem Kemál György, Wass Albert, Porubszky „Potyka” István, vagy Kecskési-Tollas Tibor…
Ezt a kitüntetését az amerikai és kanadai nácik is értékelték. A székely-magyar hõst elõször az amerikai Árpád Akadémia tagjai közé választották, majd arra is felkérték, hogy legyen egyik alelnöke (késõbb fõtitkára) az 56-os Magyarok Világszövetségének. Addigra már olyan személyiségek fémjelezték a szabadságharc szellemiségét, mint Major Tibor (a hungarista Szittyakürt fõszerkesztõje), Bánkuty Géza (üzletember, az amerikai, kanadai és magyarországi nemzetiszocialisták anyagi támogatója), Dr. Dömötör Tibor (a diplomás „Kun Páter”), Pongrátz Gergely, Szalay Róbert és Csurka István, a magyarországi szélsõjobboldal emblematikus figurái.
Az máig rejtély, hogy az „56-os Forradalom Hõse” címet (és kitüntetést) kiktõl kapta – ismereteim szerint, leszámítva a napjainkban is külföldön élõ gazdasági menekülteket, ilyen titulust legfeljebb az Ausztráliában, Egyesült Államokban és Kanadában tevékenykedõ, önmagukat szabadságharcos szervezetek osztogatnak tagjaiknak, illetve hozzátartozóiknak. Az ügyben az a lényeges, hogy nem található semmiféle bizonyíték Bartis Ferenc gyergyószárhegyi, késõbb marosvásárhelyi illetõségû lakos 56-os harci tevékenységére vonatkozóan – az 1956 utáni évekre vonatkozóan is csak a romániai kommunista rendszert támadó versei és beszédei miatt kiszabott börtönbüntetés iratai állnak a kutatók rendelkezésére.
A leginkább tûnõdésre okot adó furcsaság, megmagyarázhatatlan ténykedés a budapesti Belváros-Lipótváros eljárásához fûzõdik, vagyis a „díszpolgári” cím adományozásához.
A díszpolgári cím erkölcsi elismerés, amellyel az adott település tiszteletét és háláját fejezi ki a kitüntetett személynek… A sok elõnnyel járó címet általában az nyerheti el, aki a közösség érdekében kifejtett tevékenységével, magatartásával eredményesen elõsegítette a település anyagi és szellemi értékeinek gyarapodását, valamint a politikai, gazdasági vagy kulturális élet területén a település rangjának emelése, hírnevének növelése érdekében jelentõs tevékenységet fejtett ki.
Napjainkra már ismert: Bartis Ferenc belvárosi lakását 1984-ben az Állambiztonsági Szolgálat, pontosabban a BM III/III-as Csoportfõnökség közbenjárásával utalta ki az V. Kerületi Tanács Lakásügyi Osztálya. Budapest-szerte voltak olyan lakások, ingatlanok, melyeket az állambiztonsági szolgálatok használtak a fedett találkozók lebonyolítására, a hálózati személyekkel történõ kapcsolattartásra. (Ezeknek az ingatlanoknak a további sorsáról sem tájékoztatták mindeddig a nyilvánosságot…) Az úgynevezett „6-os karton” és a „közösség érdekében” kifejtett ügynöki tevékenység nem valószínû, hogy emelte a Belváros rangját, a kulturális vonatkozásról már nem is téve említést.
AZ ÉLETMÛVÉT MAGYARORSZÁGON HAGYTA
Temetésérõl – a székelyföldi Gyergyószárhegyen – az egyik helyi újság így számolt be: „Fõnix madár volt, aki majd újraéled hamvaiból…” Szilágyi Árpád, a Hargita megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége részérõl mondott búcsúbeszédet. A költõ-újságíró életének azt a momentumát emelte ki, amikor az 1956-os magyar forradalom hevében Kolozsváron, a házsongárdi temetõben, az ismeretlen katona, illetve Reményik Sándor sírjánál elszavalta saját versét – ezt követõen hurcolta el a politikai rendõrség és a karhatalom hosszú börtönévekre kárhoztatta.
Bartis Ferenc, a radikális szélsõjobb ingadozó katonája immár – kívánságának megfelelõen – szülõfaluja temetõjében nyugszik, életmûve javarészét jelentõs távolságban, Magyarországon hagyva. Ám halhatatlan szelleme és lelke, ahogy azt a végsõ búcsút celebráló Ervin atya fejtegette, „– velünk együtt várja a kozmikus feltámadást”.
2009.06.19. Forrás: PR Herald
Szemenyei-Kiss Tamás (1945, Budapest – Szeghalom – Düsseldorf – Budapest)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
