Von: Nemzeti Hirhaló
Gesendet: vasárnap, 2008. február 3. 15:15
An: Kutasi József
Betreff: Mi történt 1956-ban!
Mi történt l956-ban?
/ S mit várunk a történészektől! /
Rőczey J. János
A történelemtudomány erre a kérdésre, jelenleg, sajnos, nem tud felelni. Akkor legkevésbé, ha " anonymusi szakszerűséggel!" igyekszik arra választ adni. Tudniillik főként levéltárak anyagából, hivatali aktákból, bírósági tárgyalások jegyzőkönyveiből. S ezekből akarja rekonstruálni a magyar nép múltjának e világhírre emelkedett korszakát. De ezek az iratok, dokumentumok többnyire azok kezenyomát viselik, akiknek lelkét, lelkiismeretét e nemzeti tragédia terheli. Még ma is azoknak harsonáit halljuk, - mert ezek kapnak hatalmas anyagi támogatást, - azokét, akik történelmünk legsúlyosabb, s több évtizedig tartó hazaárulásában játszott sajnálatos szerepüket kívánják fehérre mosni. A fiatal generációk s személyes utódaik előtt pedig titkolni szeretnék felelősségüket.
Igyekeznek olyan hajmeresztő tételeket hirdetni, hogy a Forradalmat voltaképpen egy világméretű összeesküvés provokálta ki, például maga a Szovjetunió, s népünk csak beugrott ennek a provokációnak.
Lényeg az, hogy nem a mi érdemünk 1956, hanem éppen naivitásunk árulkodó jele.
A legnevetségesebb az, hogy a világszerte kommunizmus ellenesnek tartott felkelést (idézem a francia állami televízió, FRANCE 2 kalendáriumát: "1956.október 23. kommunistaellenes felkelés Budapesten") maguk a kommunisták hozták volna létre! Ez szándékos történelemhamisítás!
Történelmi anakronizmus az is, hogy léteztek volna 1956-ban reformkommunisták.
"Reformkommunista" - ez a szó, ez a fogalom, ez a szóösszetétel több, mint tíz évvel később született. A Prágai Tavasz idején, amikor a cseh értelmiség arra gondolt, hogy nem ingerlik a szovjetet, és ezért csak "emberarcú szocializmust" fognak követelni. 1968-ban Prágában voltam nyáron és ott ellenzékiek társaságában latolgattuk a jövőt. Többek közt azt kérdeztem tőlük, hogy miért csak baloldali pártok alakulnak, s egyetlen nemzeti, hazafias programmú párt sem?
- Miért provokáljuk őket? - kérdezte vissza az egyik. - Én egy nemzeti pártnak voltam a háború után vezetőségi tagja. Most meg egy erősen baloldali, marxista pártba léptem be! " Mi bizony tanultunk a magyar 56-ból!"
Ingerülten jegyeztem meg: - S gondoljátok, a szovjet meg nem tanult belőle?
1956-ban a magyar nép nyilt, őszinte volt. Nem köntörfalazott. Emlékezzünk! Amikor kommunista klasszikusokat, Marx-Lenin és Sztálin műveit égették* Budapesten, a nagykörúton, komolyan gondolja akkor valaki, hogy a felkelők, a forradalmárok azokat követték, akik reformkommunistáknak vallották volna magukat? (* Ami indulatos, ösztönös és felesleges volt, de nem megszervezett, mint a göbbelsi könyvégetés.)
Mi nyíltak és határozottak voltunk, s magunk mögött éreztük az egész világ rokonszenvét - még Szovjetúnióban is volt jele ennek - s bátran követeltük a Varsói Szerződésből való kilépést, a többpártrendszert, a semlegességet.
A magyar nép felelősségtudatának az is félreérthetetlen jele volt, hogy nem volt antiszemitizmus sem, de az is, hogy a marxista szocializmust elvetette és undorodott tőle. Mit is mondhattak volna nekünk a "reform-kommunisták"? Azok, akik a Petőfi-Körben pofozták egymást a hatalomért? Mert azokat nem az ország gondja érdekelte, hanem a párton belüli hatalom. Engem, magyarszakos tanár létemre, be sem engedtek maguk közé. Nem voltam párttag. Ahogy Németh Lászlót sem engedték volna be. A párttagok a hatalom újrafelosztásán dolgoztak.
Konkrét bizonyíték áll e tétel igazolására:
A műegyetemen október 22-én este viták alakultak ki, hány pontba foglalják össze követeléseiket? A párttagok 14 pontba foglalták össze, a többség, a többiek, 16 pontba. Az előbbiek 1. pontja a Párt "megújhodását" követelte, tehát ezt tartotta legfontosabbnak és csak a 3. pontban a szovjet hadsereg kivonását Magyarország területéről. A többség viszont az utóbbit helyezte első helyre, mert a Párt támaszának, azaz a szovjet csapatoknak kivonását Magyarországról a nemzet legelső s legfontosabb követelményének tartották.
A párttagok megpróbáltak taktikázni. S ebben a hatalom még ép szervei támogatták őket. Míg a párttagok 14 pontját az Athenaeum Nyomda kinyomatásra elfogadta, a 16-pontot, a túlnyomó többség követelését, egyetlen egy nyomda sem vállalta! Kénytelenek voltak tehát felszólítani egyetemi kollégáikat, hogy mindenki kézírással annyit másoljon le belőle, ahányat tud. Így kellett megoldaniok követelésük közzétételét.
Ezt akarták aztán október 23-én beolvasni a rádióba.
Hol álltak tehát a párttagok?
Az 56-os Intézet százezernél több példányban megjelenő "tankönyvében" ugyan szó esik mindkét változatról, de annak eredetéről, sorsáról, az előbb említettekről, semmi, de semmi!!
Hamisítjuk a történelemet? Magyarország hírnevét mocskoljuk be azzal, hogy a Magyar Forradalom a kommunisták, a "reformkommunisták" érdeme volt. S főként az utóbbiaké, akik nem is léteztek!
A forradalom, kizárólag a magyar nép, az elnyomott és feltámadt magyar nép érdeme.
A történettudomány az írásbeli dokumentumokat nagyra becsüli, s joggal. De gyakran elfelejtik, hogy a teljes magyarországi anyagnak csak a fele áll rendelkezésünkre. S éppen a hamis fele! A többit elpusztították,
megsemmisítették. Hol vannak vajon az önigazgatások, a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok megszervezésének dokumentumai?
Pedig már október 26-án jelenti a rádió, hogy gomba módra szaporodnak a munkástanácsok, forradalmi bizottságok, forradalmi bizottmányok. Hol vannak ezeknek jegyzőkönyvei? Hol vannak az üzemek, vállalatok, intézmények írásos anyagai?
Ami kétségtelenül fennmaradt, az a koncepciós perek iratai. S ez vajon mire szolgál bizonyítékul? Arra, hogy Aczél György, aki halála előtt azzal szeretett volna könnyíteni lelkiismeretén Tóth Ilona kivégzésével kapcsolatban, hogy azt mondhatta: "Nem tudtunk semmit sem tenni érdekében. Bevallotta." - S ezzel a per jegyzőkönyvére utalt.
Vagy hol van az a több ezernyi levél, amelyek között sokáig böngésztem november 3-án a Parlament egyik termében, hogy a következő nap, november 4-én, majd beolvashassuk a legszebbeket a rádióba?
Megindító volt olvasni azokat. Olyan írások voltak ezek, mint amilyent minden ember ír egyszer-kétszer életében, amikor érzelmei túláradnak, amikor megindultságának hőfoka szinte elviselhetetlen számára, s tollat ragad, hogy kicsorduló érzelmeinek hangot adjon.
Ma is látom magam előtt az 5 vagy 6 méteres, de keskeny íróasztalt, mely oly annyira púpozva volt levelekkel, hogy egy-kettő le is csúszott, s ott feküdt a földön, a padlón.
Az Országházba küldött levelek legtöbbje verses formában íródott, hazafias költemény - persze nem hibátlan ritmussal. De talán így még meghatóbbak voltak.
Vajon hová kerültek a magyar nép érzelmeinek ezen írásos dokumentumai?
Mi történt 1956-ban?
Nem a diktatúra dokumentumai, hanem az előbbiek, a naplók, a visszaemlékezések adják meg elsősorban a választ. Ezek lehetnének a leghitelesebb dokumentumok, ezek idézhetnék fel az események eszmei, világnézeti rugóit, mely népfelkelésben, forradalomban s végül szabadságharcban teljesedett ki. (Én a forradalom szót használnám elsősorban, mert a magyar nép akkor ezzel az elnevezéssel illette.)
Ezek a viszaemlékezések már csak azért is hitelesek, tárgyilagosak, mert az egész nép egyöntetűen állt akkor a forradalom mellé. A barrikádnak nem volt két oldala. Főként november elseje után nem. Mert valójában azon a napon győzött a forradalom! Az emberek olyan békésen, boldogan jártak az utcán, mintha minden nap ünnep lenne. Úgy emlékszem, hogy azokban a napokban számunkra tisztább, világosabb, fényesebb volt az egész világ.
Csak a hazárulók állíthatják, hogy nem voltunk egységesek.
Azok hangoztatják ezt a hazugságot, akik Márai Sándor szerint nem valami eszmét, hanem a judáspénzt, a zsákmányt féltették. A "testvérharc" kifejezéssel ma is csak ők hozakodnak elő. Persze a szovjet már 1957-ben kezdte hangoztatni ezt a nyilvánvaló hazugságot olyan formában, hogy ők azért avatkoztak be, hogy ne törjön ki nálunk polgárháború. Az ENSZ 1957-es Különjelentése ezt a híresztelést kereken és határozottan visszautasította: "a Magyarországon lefolyt harcoknak semmiképpen sem volt polgárháborús jellegük,.." (XI. fejezet)
És ez nemzetközileg elismert bizonyíték!
Ezt az alattomos, hazug vádat a német autóklub, az ADAC, Magyarországot és hazánkat ismertető tájékoztatójában évek óta, tiltakozásom ellenére, hangoztatja. Kinek a bíztatására teszi? - Az "ország-imázs" intézményének fizetett alkalmazottai, hiába szólítottam fel őket 2001-ben is, nem tiltakoztak.
Sajnos, korabeli feljegyzéseket, naplókat az itthon maradottak, életük védelme érdekében maguk semmisítették meg, nehogy házkutatás alkalmával, vagy családi viszály esetén, maguk ellen szolgáltassanak bizonyítékot. Egészen ritka azoknak a korabeli írásos feljegyzéseknek a száma, melyeket a Magyar Történeti Hivatal őríz, s amelyek regénybe illő módon maradtak fenn. Egy 30 oldalas napló például úgy, hogy írója amerikai rokonainak küldte el levelek formájában, s csak 1990 után kerültek azok vissza az időközben meghalt író fiához, de csak akkor, amikor Magyarországon már ellenforradalom helyett forradalomról lehetett ismét beszélni. Különös érdeme ennek az írásnak az, hogy Rákosszentmihály lakosságának nemcsak egységes gondolkodásáról, teljes egyetértéséről beszél, hanem a különböző korosztályok életkor szerinti magatartását is megkülönbözteti, s itt különösen megható, az idősebb korosztályok óvatosságra intő, de aggódó szeretete a bátor, a merész fiatalok iránt. (Lásd pl. Tihor Péter festőművész levelei.)
A történelemtudomány számára a visszaemlékezések a legdöntöbb anyagok, a leghitelesebbek, a fennmaradt írásos dokumentumokkal szemben. Csak szorgalmazni tudom azt, hogy a résztvevők, a szemtanúk rögzítsék emlékeiket, amíg tehetik.
A magyar nép történelmének talán legdicsőbb, de minden esetre az egész világon tiszteletet és elismerést kiváltó korszakának hiteles történetének megírásához járulnak hozzá. S határozottan fel kell lépni a torzítások, hamisítások ellen!
Átnéztem Gosztonyi Péter német nyelvű "ismertetőjét" a Magyar Forradalomról. Az óvatos történelemhamisítás magasiskolája. Hogyan hihetünk a történelemtudománynak, ha ez olvasható a német nyelvterületen arról a történelmi eseményről, amit mi átéltünk, részesei, küzdőtársai, s áldozatai voltunk?
Meginterjúvol korabeli járókelőket. Meginterjúvol szovjet katonákat. Nem azokat akik átáltak, hanem olyanokat, akik ellenünk harcoltak. Ez helyes is. De nem interjúvolja meg azt a jogászprofesszort, dr. Révész Lászlót, akit a jogi kar forradalmi bizottsága elnökéül választott a Forradalom alatt, akinek azt köszönhette Gosztonyi, hogy múltja ellenére alkalmazták a Schweizerisches Ost-Institutnál, a könyvtárban. Nem interjúvolta meg pedig egy épületben dolgoztak s Révész László természetesen magasabb, és tudományos beosztásban! Még a nevét sem említette könyvében Révész doktornak. (Érthetetlen, hogy a két német folyóirat, a Stern és a Spiegel miért őt, s miért nem Révész professzort kérte fel 1956 állandó szakértőjéül. A színvonalbeli különbség bizonyítására elegendő a Zeit-Bild a Forradalom 20. évfordulójára megjelenő jubileumi számát /11.évf. 22.szám/ átlapozni.)
Amikor az Institut folyóiratában a Zeit-Bildben megjelent a szabadság fogalmáról írt filozófiai elemzésem, négy egymást követő számában, felkerestem Gosztonyit a könyvtárban s elmondtam neki, hogy eredeti naplóm van a Forradalomról. Meglepetésemre nem mutatott érdeklődést. Nem készített interjút sem a Parlamentben 1956. november 3-án és 4-én átélt élményeimről s ott végzett végzett munkámról.
Könyvei azt a hiedelmet kívánták sugallani, hogy a kommunistaellenes, a világot megrázó, s a szovjet hatalmat aláásó forradalom a kommunista párttagok érdeme lett volna, azoké, akik 1953-ban könnyes szemmel, ódákkal, megrázó elbeszélésekkel, érzelgős költeményekkel búcsúztatták Sztálin elvtársukat. (Déry Tibor, Háy Gyula, Aczél Tamás, Kuczka Péter, stb. - Tessék csak elővenni az Írószövetség korabeli folyóiratát!)
Viszont Mindszentyt, Pongráczékat, a Széna térieket (Szabó bácsi), a dél-budaiakat (Oltványi László), tehát a forradalmárokat, csak statisztákként említi, röviden. Azt viszont állandóan, sokszor is említi, hogy az egyetemisták a 14 pontból álló követelést akarták beolvasni a Rádióba. Ez tudatos hamísitás! (Gosztonyi tudta, hogy hamisít, ezért egyetlen egyszer egy 16 pontos követelést is említ, kommentár nélkül, úgy mellékesen. Óvatosságból.) Mindezt nem vitairatként írom, hiszen a szerző már tíz éve, viszonylag fiatalon, meghalt, s meg kell jegyezni azt is, hogy 56 hírnevét igyekezetével kétségtelenül növelte. - De figyelmeztésként szolgáljon az, hogy így is lehet történelmet hamísítani. Így csinálják azt a Kádár utódpárt idősebb tagjai ma is. Így tették tönkre, a várva-várt 50.évforduló méltó megünneplését. Szégyenünkre, az egész világ előtt.
Ezt teszik, véleményem szerint, az állami pénzen létrehozott 56-os ("párttörténeti?") Intézet kiadványai is.
Nem tudok arra időt szentelni, hogy az Intézet és kiadványainak ellenőrzésével és kritikájával részletesebben foglalkozzam, de a Magyar Forradalom olyan értéket jelent a magyar nép számára, hogy megérdemli, olyan kép és történelmi értékelés szülessen róla, amit tanítani lehessen tiszta lelkiismerettel, iskolákban s melyek nem sértik az áldozatok és hősök emlékét.
Visszatérve az ENSZ-dokumentumhoz, mely főként tanúvallomásokon alapul, tehát olyan tényezőkre épít, melyeket 1991-ig nem lehetett eltüntetni, utána pedig meghamisítani. A tanúságot tevők lehettek ugyan elfogultak, ahogy az egész világ közvéleménye is az volt, de emlékezetük a maival szemben frissebb lehetett. Ennek ellenére az a benyomásom, hogy történészeink nem eléggé méltányolják az ENSZ-közgyűlés elé terjesztett átfogó u.n. KÜLÖNJELENTES-t. A különbizottság tagjait öt semleges állam, nevezetesen: Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay delegálta. Első titkárát az ENSZ főtitkára nevezte ki W.M. Johnson személyében, majd másodtitkárát is, P.Bang Jensent. A bizottság 111 tanú kihallgatását rendelte el. Ezen kívül 200-nál több írásos tanúvallomás érkezett be. A különbizottság jelentését 1957.június 7-én a közgyűlés egyöntetűen elfogadta.
Ebben a jelentésben központi helyet foglal el a forradalmi tanácsok, a munkástanácsok központi szerepének emlegetése. "Ezek a testületek néhány nap leforgása alatt jöttek létre mindenfelé Magyarországon." (IX. fejezet)
És ebben különbözött a Magyar Forradalom az 1953-as berlini, az 1956-os póznani és az 1968-as prágai felkeléstől. Ebben rejlik jelentősen hosszabb és szívósabb ellenállásunk titka. (1957 tavaszán még taníthattam a Dolgozók Gimnáziumában. Magyarórán József Attila "Lebukott" című versét így szavaltam:
... börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet??? A munkástanács!!!
Testvér, segítsd a lebukottakat!)
A tárgyilagos történetíráshoz nem illik sem pátosz, sem romantika. Elképzelhetetlen az a feltételezés, hogy az egyöntetűen emlegetett egység abból adódott, hogy minden magyar egyszerre, szinte varázsütésre becsületes, igaz ember, hős és nagy hazafi lett. Hát hová tűnt a gátlástalan, a bűnöző, a szemét ember?
Észrevette, hogy kisebbségben és, hogy szem előtt van! Félt. Hiszen gombamódra alakultak ki a kis és áttekinthető közösségek. Munkahelyen, lakóházakban, utcákon, kerületekben, mindenütt. S mindenki tartozott valahová. Nem lehetett eltűnni, meghúzódni. A nap folyamán nyilván többször, több közösséghez is tartoztunk. A bűnözésre hajlók nem mertek cselekedni. A szemét emberek visszahúzódtak és engedelmeskedtek. Alkalmazkodtak.
Ezzel magyarázható, hogy rend uralkodott a győzelmét kivívott Budapesten, s nem kellett hozzá rendőrség!
Ezt a hatékony társadalmi struktúrát a véletlen, helyesebben a szükséghelyzetben uralomra került többségek hozták létre. Eredményessége s nyilvánvaló előnyei arra késztetnek, hogy Forradalmunk e sajátos és világhírünket megalapozó jelenségét az eddiginél alaposabban s ráadásul tudományos szinten elemezzük!
Nemcsak magunknak, hanem minden demokratikus országnak nagy szolgálatokat tennénk vele.
Kérem hát a magyar történészeket, és minden igazságszerető magyart, tegyünk valamit annak érdekében, hogy Forradalmunk történetét ne a ma már valóban meglévő barikád egyik oldalán lévők ismertessék csak.
Hanem mi is. S arányosan! Elegendő példányszámban, idegen nyelven is megjelenő kiadványokkal, államilag elismert tankönyvekkel, s nem utolsósorban volt pártagoktól mentes, független kutatóintézettel. Hiszen ez hozzátartozna a Magyar Forradalom tárgyilagos, igaz történetéhez.
Ezt várja el tőlünk, s jogosan, a magyar ifjúság! - És persze az utókor is.
Nekünk nincs szükségünk hamisításra!
Rőczey J. János
Európa, Genf, 2008. január 29-én.
