11.090 - A rasszista anyuka és az elnyomott kisebbség > 2011, november 21 - 15:13 barikad.hu

www.nemzetihirhalo.hu *************
Döbbenetes levél: cigányterror a vonaton
2011, november 21 - 15:13 barikad.hu

Egy kisfiáért iskolába igyekvő anyuka döbbenetes, de sajnos lassan már mindennapi jelenséggé váló kálváriája a vonaton őrjöngő cigányokkal. Félelem és reszketés Kelenföld és a Déli között.

Rettegő asszonyEgy október végi délutánon a Déli pályaudvartól Nagytétényig a 16:30-as menetrend szerinti Százhalombatta irányába közlekedő személyvonattal utaztam hazafelé Ilyenkor általában szép, új, kulturált "piros vonat" közlekedik, az ember örül a kényelemnek, tisztaságnak, és egy kicsit befelé fordul, pihen, míg hazaér.

Az emberek munkából igyekeznek hazafelé, álmosak, fázósak, mindenki csendesen ücsörög, olvas, szunyál, vagy csak bambul. Az asszonyok beszélgetnek csendesen, hogy mi legyen este a vacsora, kész-e a gyerek leckéje, mit terveznek a hosszú hétvégére stb.

A cigányok jól érzik magukat

Kb. öt perc múlva a Kelenföldi pályaudvarra beérkező vonatunkra felszállt egy cigány társaság. Volt köztük egy asszony, pokrócba csavart csecsemővel a kezében, több kisgyerek és 5-6 férfi. Ebben a pillanatban megváltozott a világ. Hirtelen hangzavar lett, kiabálás, mocskos szavak harsogtak. Az utazók egy pillanatra felkapták a fejüket, az arcokra döbbenet ült ki. Ám mindez csak 1-2 pillanatig tartott, aztán mindenki befelé fordult, az arcok megmerevedtek, a beszélgetés elhalt. Nem szokatlan ez, nap mint nap megtörténik, és már megszokták, hogy jobb úgy tenni, mintha ott sem lenne az ember. Bezárja fülét-szemét-agyát, és túléli az utazást.

A cigányok rendkívül jól érzik magukat. Ordítanak, köpködik a szotyola héjat, ocsmányul viselkednek. Olyan szavak-káromkodások hangzanak fel, hogy jó érzésű embernek a gyomra fordul fel a hallatán, de ők így "beszélgetnek" egymással is. Bár leginkább csak köpik a szavakat a szotyihéjjal együtt, emberi beszédnek nem tudnám értékelni, ami kijön belőlük.

Nekem nem volt szerencsém behúzódni csendes magányomba, mint a többi utasnak. A kövér cigánynő a csecsemővel mellém ült. A férfiak az ajtó közelében maradtak. Igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire ez csak lehetséges, arcom az ablak felé fordítottam, a kabátomat magam köré csavartam.

Kellett is ezt tennem, két okból: a kövér cigány nő irgalmatlan büdös volt. Ismerős ugye az a tipikus szag, ami a mocskos ruhák, a mosdatlanság és tömény izzadság szagának keveredéséből alakul ki? Hát én ebből kaptam egy jó adagot. Ráadásul a "nő" ráült a kabátomra, melyet egy határozott mozdulattal kirántottam alóla, majd azonnal visszafordultam az ablak felé, bezárkóztam a kabátomba, és elképzeltem egy másik világot magamnak.

A rasszista anyuka és az elnyomott kisebbség

A vonat közben beért a budafoki megállóba - ez kb. 4-5 perc -, addig nem történt semmi. A nő hirtelen felugrott mellőlem, éktelen káromkodásba kezdett, és gyalázott engem olyan szavakkal, amiket talán még nem is hallottam. A következő pillanatban odalépett két férfi társa, és ordítva firtatták, hogy mi történt. A nő a csecsemővel közben átült egy másik ülésre, két széksorral odébb, de még mindig ordított, és mutogatott rám. Félig cigányul, félig magyarul kiabált, de ebből csak a rák egye meg a p....dat, te f...sz...pó k.....a és hasonlókat lehetett érteni. A férfi odaállt mellém, és válogatott ocsmányságokat kiabálva próbált provokálni, belém kötni.

Ebben a pillanatban kezdtem el rettegni. Velem szemben ült egy fiatal lány, elsápadt, falfehér lett, a cigány tőle kérdezte, hogy mi történt. A lány is nagyon megijedt, gyámoltalanul annyit mondott : semmi, nem tudom".

Arcomat az ablak felől nem mertem elfordítani, nem néztem rájuk, úgy csináltam, mintha nem is hallanám, nem tudnám, hogy ez nekem szól.

Amennyire az ordibálásból kivettem, az volt a bűnöm, hogy kihúztam a nő alól a kabátomat, és kifelé fordultam, hogy a szagát el bírjam viselni. Ezt ő személyes sértésnek vette. Nyilván rasszista vagyok, ugye?

Miután nem reagáltam semmit, az egyik férfi mellém ült, a másik velem szembe. Én nem mozdultam, bámultam kifelé, és úgy tettem, mintha nem látnék és hallanék semmit. De elárulom, hogy a szívem hevesen vert, és nagyon féltem, mert tudtam, ha csak odanézek, azonnal belém kötnek. A férfi, aki velem szemben ült, az ölemben lévő táskámra, illetve a nadrágomra köpködte a szotyihéjat, közben kihívóan nézte az arcomat (az ablakból visszatükrözve mindent jól láttam). A másik mellettem kb. háromszor rúgta meg a cipőmet, mire én már teljesen magam alá húztam a lábam, akkor a szeméttartót ütötte a

lábamhoz, mintha ki akart volna dobni valamit. Persze semmi sem volt a kezében.

Így próbáltak provokálni, hogy szólaljak már meg, vagy elég egy pillantás és nekem rontanak. Közeledett a Baross-telep, ahol le kell szállnom. Azon töprengtem, hogyan fogok leszállni, ki segít, ha ezek nekem ugranak?

Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem, iszonyúan féltem. Tudtam, ha csak megmozdulok, végem van és nem fog segíteni senki. Az emberek körülöttem ugyanúgy félnek, mint én, és örülnek, hogy ez ma nem velük történik meg. Kis híján bepisiltem, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, és faarccal felálltam, majd így szóltam a cigányhoz: - Megengedi, uram?

Ezen annyira meglepődött, hogy kiengedett szó nélkül, én pedig három lépéssel az ajtóhoz

futottam, ahol már többen álltak. Miután leszálltam, a szívem hevesen vert még akkor is, mikor az iskolához értem és elhoztam Marcit.

Csak egyszer az életben...

Most amíg írom ezt a történetet, rájöttem, hogy ez nem jó tanmese, mert nincs belőle tanulság. Csak egy csomó kérdésem van. Pl.: Az, hogy meddig tűrjük még ezt, emberek? Az, hogy ez a koszos, büdös csürhe zaklat, fosztogat, rabol és öl bármikor kedvére, és nincs az a hatalom, ami ezt megakadályozhatná? Ezek nem emberek. De állatnak sem nevezném, mert nem

szándékozom az állatvilágot megalázni azzal, hogy ezeket közéjük sorolom.

Meddig tartjuk el az adónkból ezeket a parazitákat? Én bérlettel utazom, gondolom más is. Sokba kerül ez. Ők kiröhögik a (vagy megveri) a kalauzt, ha jegyet próbálna követelni tőlük. A kalauz mellesleg nem került elő az incidens során, ami legalább 20 percig tartott. Mit is tehetett volna? (Bár azért lenne ötletem. Na, nem kellene ölre mennie 6 db bicskás cigánnyal, de esetleg telefonálhatna ilyen esetben az érdi rendőrségnek, hogy kapcsolják le őket a vonatról.)

Dolgozunk, próbáljuk a fejünket a víz felett tartani, miközben nagyszerű kormányaink (mindegy, hogy Viktor, vagy Ferkó) tesznek a fejünkre. Kicsavarnak, ellehetetlenítenek anyagilag, erkölcsileg, lelkileg mindenhogyan. Mi nem kapunk különféle segélyeket, nem is kell. Tisztességes fizetést akarnánk a munkánkért. A sarcokból, amit ránk vetnek, pedig évtizedek óta eltartjuk ezt a söpredéket.

A mi politikusaink, pedig azt mondják bele az arcunkba, hogy cigányprobléma és cigánybűnözés márpedig nincs! Hát nagyon szeretném, ha ezek a páváskodó, hazug alakok, mint például a nagypofájú Mohácsi Viktória, és társai, akik ott a parlamentben, vagy Brüsszelben ülnek, és ilyen megállapításokat tesznek, egyszer, csak egyszer az életben átélnék azt a rettegést, amit én. Pedig csak haza akartam menni egy egyszerű csütörtök délután...

Amikor falvak néptelenednek el, mert a magyar lakosság vagy kihal (megölik), vagy elmenekül értékeit, házát hátrahagyva. Amikor tehetetlen idős embereket fosztanak ki, és ölnek meg kevéske nyugdíjáért, vagy apró értéktárgyaikért. Amikor akadna egy-két polgármester, aki a segélyt csak munkáért adná oda, ellehetetlenítik, rasszistának nevezik a mi honatyáink. A rendőrkapitányt, aki elhatározta, hogy rendet tesz a falujában, leváltják. Azt a keveset is, aki tenni akar és mer!

Emberek! Magyarok! Meddig tűrjük ezt?

Egy anyuka