Dr. Áder János köztársasági elnök beszéde a Recski Történelmi Emlékparkban rendezett megemlékezésen
2012. szeptember 15.
Tisztelt Emlékezők! Tisztelt Recski Szövetség! Hölgyeim és Uraim!
Hallgatni! Ez volt a parancs a recski tábor felszámolásakor. Hallgatni mindarról, ami itt történt. Ezt kapták útravalónak mindazok, akiknek sikerült túlélni a poklot. És a hallgatás parancsa mellé kaptak egy figyelmeztetést is. A volt rabokkal közölték, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságuk körülményeiről, helyéről, okairól bármit is elárulnak.
A rabtartók emellé még egy cinikus jó tanáccsal is szolgáltak. A közvetlen hozzátartozóiknak mondják azt, hogy tanulmányúton voltak a Szovjetunióban. A kérdezősködőket pedig jelentsék fel. Ennek a fele sem volt tréfa. Azt jelentette, vagy „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz sírba!”
Tisztelt tanúságtevő Honfitársaim, tisztelt Emlékezők, kedves Túlélők!
Magyarország köztársasági elnökeként azért vagyok itt, hogy magam is fejet hajtsak az áldozatok emléke előtt. Az önkény által kegyetlenül megalázottak, megszomorítottak, és meghurcoltak előtt. A kommunista hatalom nevében itt elpusztítottak és a túlélők előtt. Mindazok előtt, akiknek nem volt más bűnük, mint az, hogy a diktatúra államgépezete kiiktatandó személyeknek, elpusztítandó ellenségnek tekintette őket.
Az itt raboskodó honfitársaink sorsa így lett teljes jogfosztottság és számkivetettség. A fokozhatatlan kiszolgáltatottság. A saját hazájukban! Mi másnak nevezzük ezt, ha nem az embertelenség eleven poklának? A diktatúra poklának, ahová nemcsak azért deportálták az embereket, hogy megfosszák őket szabadságuktól, hanem hogy emberi méltóságukat, és akár életüket is elvegyék tőlük.
A megaláztatás, a kínzás, a halál mindennapos volt. A szocialista önkény ÁVH-s gyilkosainak módszeres kegyetlensége vetekedett a náci rendszer hóhérainak embertelenségével. És történt mindez úgy, hogy sokan még azt sem tudták, miért is kerültek ide! Miért váltak épp ők a „nép ellenségeivé” a hatalom szemében?
Az ország minden részéből érkeztek ide internáltak. Ki tanár volt, ki bányász, ki mérnök, ki földműves. Volt orvos, költő és kétkezi munkás. Akadt köztük, aki korábban a náci lágerek poklát is megjárta. Sokfelől érkeztek, sokféle emberek voltak. Itt mégis közössé vált a sorsuk. Magyar emberek voltak, akikkel, a „proletárdiktatúra” nevében követtek el aljas indokból, előre megfontolt szándékkal embertelen tetteket.
Tisztelt Emlékezők!
Itt állva, a recski tábor foglyaira emlékezve joggal vethető fel a kérdés, hogy akik néhány évvel a náci megszállás nyilas rémuralma után e kegyetlen, szovjet mintára létrehozott rendszer irányítói és működtetői voltak, vajon ismerték-e, értették-e himnuszunkat? Vajon mit gondoltak azokról a sorokról, melyek így szólnak:
„Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre.”
Bizonnyal nem értették. Mint ahogy nem értették azt sem, hogy minden egyes alkalommal, amikor foglyaikra sújtanak, akkor saját hazájukon is mindennél fájóbb sebet ejtenek. Tisztában voltak-e azzal a néphatalmat bitorlók, hogy aljas tetteik emléke túléli őket?
Ezzel alighanem tisztában lehettek, hiszen számukra Recsk nemcsak az elfojtást, hanem az elhallgatás kényszerét is jelentette. Nem véletlenül tagadták évtizedekig a létét, és nem véletlenül rótták a túlélőkre is a hallgatás, az elhallgatás terhét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hunyjuk be egy pillanatra a szemünket, s a túlélők visszaemlékezéseinek segítségével tekintsünk vissza a múltba – épp csak két emberöltőnyire, s hallani fogjuk: a foglyok testét érő rúgások tompa puffanását, az eltörő csontok reccsenését, a mindenre feljogosított ÁVH-s pribékek röhögését, a csőre töltött fegyverek závárainak kattanását, a kimerült foglyok zihálását és érezni fogjuk a barakkok kétségbeejtő bűzét, és a kínzásban megégetett emberi végtagok émelyítő szagát, az önkény megannyi mocskát.
Mert Recsk nem csupán egy internáló tábor volt. Recsk, akárcsak az Andrássy út 60., a kommunista rezsim kegyetlenségének jelképévé vált. Annak szimbóluma, hogy hová vezet, ha ember az emberre, magyar a magyarra támad, egy elvakult, diktatórikus politikai eszme nevében.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A történelem arra tanít minket, hogy előbb vagy utóbb, mindig eljön az idő, amikor az elfojtás csendjéből a tanúk és túlélők is előlépnek. Az elfojtás évtizedeinek csendje után, szabadságunk kivívásával egy időben a láger túlélői is előléptek és megszólaltak. Megalakult a Recski Szövetség. Hang- és filmszalagra rögzült az emlékezők arca, vallomása.
1991-ben Antall József miniszterelnök már a mártírok szenvedését megörökítő szobrot avatott az egykori tábor területén. Apránként sikerült valamit visszahódítani az emlékek számára a tragikus tájból, amely mintha maga is feledni akart volna.
A természet a tábor nyomait gyorsan eltüntette. A lélek sebei azonban más törvények szerint gyógyulnak. E sebek gyógyításában segít az emlékezés és az emlékeztetés. A fiatalabb nemzedéknek újra és újra el kell mondanunk, hogy a kommunista diktatúra önkényuralmi gépezete a fanatikus gyűlöletre épült. Az elnyomásra, az elfojtásra, az elhallgattatásra. Emlékeznünk kell arra is, hogy a recski táborból való szabadulás 1953-ban nem a szabadságba, hanem egy másik, országnyi lágerba vezetett. A rettegés, a fenyegetettség, a létbizonytalanság a recski tábor bezárása után is a magyar társadalom mindennapi rossz élménye maradt.
Ma is élnek, akik a Recsken történteket relativizálják, ezért újra és újra ki kell mondanunk, hogy a bűnt bűnnek, a bűnösöket bűnösnek, az áldozatokat pedig áldozatnak tekintjük. Ki kell mondanunk azt is, tisztességes embernek az ártatlan áldozatok oldalán a helye.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim! Kedves fiatal honfitársaim!
Amit ma a táborból láthatunk: egy barakk, egy őrtorony, egy-egy tárló. Csak jelképes fölidézése annak, ami itt történt. Évről-évre szeptemberben, a tábor felszámolásának évfordulóján itt találkoznak az egykori bajtársak, és mindazok, akiknek fontos a megemlékezés.
A recski láger története ma már könyvekből, filmekből megismerhető. De mindez még mindig nem elég. Nemcsak filmekre, könyvekre, tanulmányokra, hanem még több figyelemre és erőfeszítésre van szükség, hogy Recsk üzenete mindenhova eljusson. Hogy ami itt történt eleven történelmi tapasztalatunkká és önismeretünk részévé váljon. Biztos vagyok, hogy abban a jövőben is érdemes lesz sokaknak ellátogatni ide. Mert az igazi megértéshez az is hozzá tartozik, hogy az ember belélegezze az itteni levegőt. Érezze a sokat látott hegyoldal súlyos sóhajtását.
Nem azért, mintha azt kívánnám, hogy ez az emlékhely valaha is turistalátványossággá váljon. Hanem azért, mert nekünk, magyaroknak ez a hely vált egyik lelki Golgotánkká. Ez a hely közös szenvedéstörténetünk és közös újjászületésünk része. Eleven bizonysága annak, hogy amit akár személyesen, akár közösségként sikerül túlélünk, az erősebbé tesz minket. Ezt az üzenetet küldi a ma élőknek az 1952-es recski karácsony története is. Amely így szól:
Mély álmukból zörgetés, kiabálás verte fel az embereket.
Felgyulladt a villany és a barakk közepén két ávós állt.
„Ébresztő, ébresztő, barakkparancsnok állítsa sorba az embereket”! - kiabált egyikük.
Ingben-gatyában, mezítláb ugrottak le a vackukról és álltak sorba a rabok.
- Menjetek valamennyien a barakk másik végébe! - ordított az egyik őr.
Felbomlott a sor és a barakk végén ijedten várták az álmukból felvert emberek, mi vár rájuk.
- Barakkparancsnok, miért nem alusznak már az emberek?
A barakkparancsnok magyarázta, majdnem mindenki alszik már, csak néhányan maradtak a kályha mellett, hogy megszárítsák a ruhájukat, meg várták a vacsorát.
- A vacsorát? - ordított az egyik őr. No, most kiosztjuk a vacsorát. Sorban egyenként menjetek el közöttünk. A rabok elindultak az ávósok felé és amikor az első elérte őket, a lecsatolt derékszíjukkal végigverték. A szerencsétlen megállt. Az egyik ávós pedig rászólt:
- És hol a köszönet? Köszönd meg szépen a vacsorát!
A félelemtől reszkető ember némán nézett az ávósokra, akik újra végigcsépelték a derékszíjukkal.
- No, köszönd meg a vacsorát! Mondd, felügyelő úr, köszönöm a vacsorát. Meg a verést.
- Köszönöm a vacsorát felügyelő úr, meg a verést, - dadogta a társunk.
- No, azért! Jöhet a következő! Köszönd meg a jó vacsorát!
A következő, már tudta a leckét. Ahogy megkapta a derékszíj-verést, halkan mondta: „Felügyelő úr, köszönöm a vacsorát!”
- Meg a verést is! - szólt az egyik ávós.
- Meg a verést, - hebegte a társunk. Így vertek végig vagy negyvenünket, amikor az egyik ávós az éppen elébe került rabtól megkérdezte:
- Tudsz-e imádkozni? Milyen vallású vagy?
- Katolikus - szólt a félelemtől reszkető társunk.
- No, akkor térdepelj le és imádkozz. Karácsony este van. Értünk, értetek, a kis Jézusért, mindenkiért. Tedd össze a kezedet!
A társunk térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, összetette a kezét és kezdte: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod.”
Mondta, mondta az úr imát.
A két ávós röhögött. Az egyikük jót húzott az imádkozó társunk hátára és bíztatta: „hangosabban!”
Az imádkozó ember szót fogadott, hangosabban mondta az imát.
És ekkor valahonnan a barakk mélyéből valaki halkan megszólalt, vele mondta az imát. Majd többen és többen csatlakoztak hozzá és néhány percen belül mindenki hangosan mondta.
Zúgott az egész barakk. Az ima pedig szállt, szállt a hiányos cserepekkel fedett barakktető, az ég felé.
A tető résein beragyogtak a csillagok.”
(Részlet Sztáray Zoltán: Recski karácsony, 1952. című írásából.)
