Kattintani > FELADAT ÉS CÉL - AUFGABE UND ZIEL - MISSION AND GOAL
Kattintani > Az összes bejegyzés tartalomjegyzéke 2007. szeptember 10.-től

2015. február 5., csütörtök

19.772 - Bayer Zsolt : LEVÉL ANGELA MERKELNEK > MHO – 2015. február 2.

19.772 - Bayer Zsolt : LEVÉL ANGELA MERKELNEK > MHO – 2015. február 2. > TALÁLHATÓ! > KUTASI JÓZSEF ANTAL - POLITIKAI HÍRFUTÁR

Bayer Zsolt : LEVÉL ANGELA MERKELNEK    Bár ez nem volt családi vonás. Apró, szíjas emberek voltak a Bayerek, ott, a mosoni svábok között, kivéve Károly bácsit, nagyapám bátyját, akit egyszer láttam, gyerekfejjel, de akkor óriásnak.  Akkor lehetett igazán óriás, amikor sok burgenlandi paraszttal együtt besorozták egy harcoló SS-alakulathoz.  Karl Bayer akkor végigharcolta Európát, s valahol Franciaországban amerikai fogságba esett. Végre. Aztán kicsit felerősödött, kipirospozsgásodott a Hersley csokoládétól, és harmadmagával elhatározta, hogy megszökik. S egy éjjelen – talán borús, viharos éjjel volt az, szél cibálta a fákat s vastag, lógó hasú felhők takarták a holdat – Karl Bayer három társával átkúszott a szögesdrót alatt, s elindult haza Mosonszolnokra, elindult hóna alatt a tetoválásával, Káin bélyegével, elindult gyalog, mert otthon föld, malom, család várta, várta a sok dolog, amit mind-mind félbehagyott, amikor elindult leharcolni Európát.  Bécs alá jutottak a szökevények.  Ez eléggé meglátszott rajtuk.  Odalett a Hersley csokoládé húsa, eltűnt arcukról a szín, olyan volt Karl Bayer és három társa Bécs alatt, mint Európa, csupa csonttá soványodott, fájdalmas, rongyos remény és élni akarás.  Negyvenötöt írtak akkor.  Vége volt már mindennek.  A pályaudvaron, valahol messze, kint, ócska, leharcolt vagonok között lapult Karl Bayer három társával, és már csak a szomjúság kínozta őket. Vizet kell szerezni – ez nem volt vitás. És sorsot húztak ott, s a vakszerencse úgy akarta, hogy Károly bácsi szerezzen vizet, bármi áron.  Megvárta az éjszakát, és nekiindult. Óvatosan, a szerelvények oldalához lapulva lopakodott Karl Bayer az állomás, a fények, az első vízcsap felé, riadt kis állat volt csak az a nagy ember, az ösztönök és a mindenek feletti élni akarás rabja. Közel járt már a vízhez, nagyon közel, a siker talán meg is részegítette, óvatlanná tette egy pillanatra, és akkor egy dobtáras géppisztoly csöve fúródott a hátába.  – Sztoj!  Nem lehet tudni, mi járt akkor Karl Bayer fejében, negyvenöt rémes tavaszán, Bécs alatt, egy orosz katona fegyverének csövével a hátában, hóna alatt Káin bélyegével, karnyújtásnyira a földtől, malomtól, otthontól, családtól, mindentől, amit hátrahagyott, hogy leharcolja Európát. Nem beszélt erről az öreg, tagbaszakadt óriás, magába zárta és sírba vitte a titkot.  – Aztán már vitt is… – csak ennyit mondott. Nem cifrázta.  Vitte az orosz katona Karl Bayert a bécsi állomás, a biztos halál felé. Közeledtek a fények, és az első lámpa alatt Károly bácsi óvatosan hátrapillantott. Hátrapillantott, aztán megállt, meg is fordult, s mielőtt az orosz lelőhette volna, elfúló hangon meg is szólalt:  – Te vagy a Gregor… – mondta Karl Bayer Bécsben, negyvenötben, a halál felé menet, és a megszólítottnak tátva maradt a szája. Meglepetésében még a géppisztoly csövét is leeresztette.  Hát hogyne lepődött volna meg az orosz baka, ott, Bécsben, negyvenötben, amikor tényleg ő volt a Gregor.  Nem volt már éppen fiatal ember az a Gregor. Olyannyira nem, hogy legényként végigharcolta már az első világháborút is, ahol magyar hadifogságba esett. Mint hadifoglyot kiadták dolgozni ezt a Gregort a magyarok. Mosonszolnokra került, a Bayerék kocsmájába, malmába, földjére. Ott segédkezett, takarított, etette az állatokat, miegymás. Jó sora volt Gregornak. Majd' három évig dolgozott a Bayeréknál. Megbecsülték érte. Evett-ivott, mint otthon soha. S különösen jóban volt Gregor a Bayerék legidősebb fiával, a Karllal, aki oroszul tanulgatott tőle, ő meg németül a fiútól.  Ott állt a két férfi egymással szemben, Bécsben, negyvenötben, az állomás első lámpájának gyenge fénye alatt, és az oroszon volt a döntés sora.  – Tűnj el azonnal! – súgta visszafojtott remegéssel Gregor Karlnak.  – Még kezet fogtunk, aztán eltűntem… – fejezte be a történetet Károly bácsi, az óriás, s bár nem mutatta, én, a gyerek, tudtam, hogy sír.  Nem él már egyikőjük sem.  A falat is elbontották azóta.  Ennyi az egész…  Tisztelt Kancellár Asszony!  Isten hozta Magyarországon!  Üdvözlöm Önt a magyarországi németség nevében, Károly bácsi emlékezetének nevében, és kicsit Gregor nevében is, aki volgai német volt, amíg élt.  Az én családomat még Mária Terézia telepíttette Magyarországra, az 1750-es vagy 60-as években, valahonnan a Fekete-erdő vidékéről. Spessart környéke volt az őseim hazája, a családi legendárium úgy tartja számon, hogy arrafelé voltunk derék, kétkezi útonállók valamikor. Aztán a császárné egyszerű választás elé állította az ősöket: vagy kerékbe törik őket, vagy jönnek a Mosoni-Dunához mocsarat le­csapolni. És jöttek az ősök. S ha így volt, ha nem, Hauff világa oly' eleven bennem éppen, mint a magyar népmesék erdőzúgása. Hogy is írja Brecht?  „Én, Bertolt Brecht, a fekete erdőkből  Származom. Anyám a városba vitt,  Midőn méhében feküdtem. S az  erdők hűvösségét  Megőrzöm magamban halálomig.

Bayer Zsolt : LEVÉL ANGELA MERKELNEK
Bár ez nem volt családi vonás. Apró, szíjas emberek voltak a Bayerek, ott, a mosoni svábok között, kivéve Károly bácsit, nagyapám bátyját, akit egyszer láttam, gyerekfejjel, de akkor óriásnak.
Akkor lehetett igazán óriás, amikor sok burgenlandi paraszttal együtt besorozták egy harcoló SS-alakulathoz.
Karl Bayer akkor végigharcolta Európát, s valahol Franciaországban amerikai fogságba esett. Végre. Aztán kicsit felerősödött, kipirospozsgásodott a Hersley csokoládétól, és harmadmagával elhatározta, hogy megszökik. S egy éjjelen – talán borús, viharos éjjel volt az, szél cibálta a fákat s vastag, lógó hasú felhők takarták a holdat – Karl Bayer három társával átkúszott a szögesdrót alatt, s elindult haza Mosonszolnokra, elindult hóna alatt a tetoválásával, Káin bélyegével, elindult gyalog, mert otthon föld, malom, család várta, várta a sok dolog, amit mind-mind félbehagyott, amikor elindult leharcolni Európát.
Bécs alá jutottak a szökevények.
Ez eléggé meglátszott rajtuk.
Odalett a Hersley csokoládé húsa, eltűnt arcukról a szín, olyan volt Karl Bayer és három társa Bécs alatt, mint Európa, csupa csonttá soványodott, fájdalmas, rongyos remény és élni akarás.
Negyvenötöt írtak akkor.
Vége volt már mindennek.
A pályaudvaron, valahol messze, kint, ócska, leharcolt vagonok között lapult Karl Bayer három társával, és már csak a szomjúság kínozta őket. Vizet kell szerezni – ez nem volt vitás. És sorsot húztak ott, s a vakszerencse úgy akarta, hogy Károly bácsi szerezzen vizet, bármi áron.
Megvárta az éjszakát, és nekiindult. Óvatosan, a szerelvények oldalához lapulva lopakodott Karl Bayer az állomás, a fények, az első vízcsap felé, riadt kis állat volt csak az a nagy ember, az ösztönök és a mindenek feletti élni akarás rabja. Közel járt már a vízhez, nagyon közel, a siker talán meg is részegítette, óvatlanná tette egy pillanatra, és akkor egy dobtáras géppisztoly csöve fúródott a hátába.
– Sztoj!
Nem lehet tudni, mi járt akkor Karl Bayer fejében, negyvenöt rémes tavaszán, Bécs alatt, egy orosz katona fegyverének csövével a hátában, hóna alatt Káin bélyegével, karnyújtásnyira a földtől, malomtól, otthontól, családtól, mindentől, amit hátrahagyott, hogy leharcolja Európát. Nem beszélt erről az öreg, tagbaszakadt óriás, magába zárta és sírba vitte a titkot.
– Aztán már vitt is… – csak ennyit mondott. Nem cifrázta.
Vitte az orosz katona Karl Bayert a bécsi állomás, a biztos halál felé. Közeledtek a fények, és az első lámpa alatt Károly bácsi óvatosan hátrapillantott. Hátrapillantott, aztán megállt, meg is fordult, s mielőtt az orosz lelőhette volna, elfúló hangon meg is szólalt:
– Te vagy a Gregor… – mondta Karl Bayer Bécsben, negyvenötben, a halál felé menet, és a megszólítottnak tátva maradt a szája. Meglepetésében még a géppisztoly csövét is leeresztette.
Hát hogyne lepődött volna meg az orosz baka, ott, Bécsben, negyvenötben, amikor tényleg ő volt a Gregor.
Nem volt már éppen fiatal ember az a Gregor. Olyannyira nem, hogy legényként végigharcolta már az első világháborút is, ahol magyar hadifogságba esett. Mint hadifoglyot kiadták dolgozni ezt a Gregort a magyarok. Mosonszolnokra került, a Bayerék kocsmájába, malmába, földjére. Ott segédkezett, takarított, etette az állatokat, miegymás. Jó sora volt Gregornak. Majd' három évig dolgozott a Bayeréknál. Megbecsülték érte. Evett-ivott, mint otthon soha. S különösen jóban volt Gregor a Bayerék legidősebb fiával, a Karllal, aki oroszul tanulgatott tőle, ő meg németül a fiútól.
Ott állt a két férfi egymással szemben, Bécsben, negyvenötben, az állomás első lámpájának gyenge fénye alatt, és az oroszon volt a döntés sora.
– Tűnj el azonnal! – súgta visszafojtott remegéssel Gregor Karlnak.
– Még kezet fogtunk, aztán eltűntem… – fejezte be a történetet Károly bácsi, az óriás, s bár nem mutatta, én, a gyerek, tudtam, hogy sír.
Nem él már egyikőjük sem.
A falat is elbontották azóta.
Ennyi az egész…
Tisztelt Kancellár Asszony!
Isten hozta Magyarországon!
Üdvözlöm Önt a magyarországi németség nevében, Károly bácsi emlékezetének nevében, és kicsit Gregor nevében is, aki volgai német volt, amíg élt.
Az én családomat még Mária Terézia telepíttette Magyarországra, az 1750-es vagy 60-as években, valahonnan a Fekete-erdő vidékéről. Spessart környéke volt az őseim hazája, a családi legendárium úgy tartja számon, hogy arrafelé voltunk derék, kétkezi útonállók valamikor. Aztán a császárné egyszerű választás elé állította az ősöket: vagy kerékbe törik őket, vagy jönnek a Mosoni-Dunához mocsarat lecsapolni. És jöttek az ősök. S ha így volt, ha nem, Hauff világa oly' eleven bennem éppen, mint a magyar népmesék erdőzúgása. Hogy is írja Brecht?
„Én, Bertolt Brecht, a fekete erdőkből
Származom. Anyám a városba vitt,
Midőn méhében feküdtem. S az
erdők hűvösségét
Megőrzöm magamban halálomig."
Valami ilyesmiről lehet szó. Onnan valók vagyunk, és ez nem elfelejthető. Amúgy Károly bácsi nem itt halt meg, Magyarországon. Ide jött haza, és itt tervezte a maradék életet is, de nem úgy lett. Mert a Bayereket is marhavagonba terelték 1946-ban, és elzavarták őket Németországba. Ott halt meg Károly bácsi, és temették Heilbronnban, a Neckarnál, ahol Hauff Kőszívének Hollandus Mihálya úsztatta roppant szálfáit, melyeket éjfélkor vágott a Fekete-erdőn.
Jöttek Károly bácsi és az én őseim onnan, a Fekete-erdő vidékéről, hozták magukkal Hauff Kőszívének csodáját és a spessarti fogadó misztikumát, aztán mentek vissza ugyanoda, marhavagonban, Káin bélyegével a hónuk alatt – vagy anélkül. Vagy csak azért, mert németek voltak.
E két utazás között terül el a végtelenül hosszú huszadik század. E két utazás keresztjére van felszögezve az a század, Kancellár Asszony, amelynek mi mindannyian gyermekei vagyunk. És ez a bizonyosság ezerszer fontosabb, ezerszer meghatározóbb bármely napi politikánál. Ezt Ön is tudja, hiszen Ön az NDK-ban élt. Tudja Ön is, Kancellár Asszony, hogy a huszadik századról csak annak lehet fogalma, aki látta még a Checkpoint Charlie-t, Mitte és Kreuzberg között, a Friedrich- és a Zimmerstrasse kereszteződésében.
Ez a mi századunk. Ez a huszadik század. És Károly bácsi pokoljárása. Sok tíz- és százezer olyan pillanatból áll össze ez a mi századunk, mint amely pillanat volt az, negyvenötben, Bécs alatt, a vasútállomás első lámpájának gyönge fénykörében. S azokból a pillanatokból állhatna össze egy másik Schindler-lista, Kancellár Asszony. Mert majd egyszer be kell látnunk, és ki is kell mondanunk, hogy nem egyetlen szenvedés- és üdvtörténet volt a huszadik században. Ennek kimondásánál talán nincs is nagyobb felelősség. És itt kezdődik az értelmes beszéd lehetősége.
Amire ma még csak vágyakozunk.
Régen, nagyon régen írtam le ezeket a mondatokat, most megismétlem Önnek:
Lassan tíz éve is lesz már, hogy Martin Walzer, a németországi zsidók legnagyobb szószólója, egy igazi filoszemita és „öngyűlölő német" le merte írni abbéli véleményét, amely szerint nem tartja szerencsésnek, hogy az újra egyesült Németország fővárosának legszimbolikusabb terén, a Brandenburgi kapunál gigantikus holokauszt-emlékművet emeljenek. Azt mondta Walzer, ez szerinte ellenérzést szül a németekben. Martin Walzerből, a filoszemitából huszonnégy óra alatt lett félelmetes antiszemita. Ignatz Bubis berlini főrabbi hosszú cikkekben és beszédekben esett neki Walzernak, akinek esélye sem maradt a védekezésre. Nem tudom, érthető-e ebből a történetből, mit nevezek én az értelmes beszéd lehetetlenségének.
Így van ez, sajnos. És Martin Walzer mellé mára odatehetjük Thilo Sarrazint, Udo Ulfkottét, a magyar miniszterelnököt vagy éppen e sorok íróját – mindegy. Mindenkit másért.
A lényeg, hogy ne teremtődhessék meg az értelmes beszéd lehetősége.
De én valamiért makacsul tudom – nem hiszem! Tudom! –, hogy Ön képes az értelmes beszédre, és vágyik az értelmes beszéd lehetőségére. S ebbéli tudásom okán különösen nagy tisztelettel és szeretettel üdvözlöm Önt Magyarországon. S kérem, hogy felejtsen el mindent, amit erről az országról olvasott és hallott az utóbbi években, különösen a német sajtóban. Egy huszadik századi beteg géniusz, az egyik legnagyobb magyar költő így üdvözölte a hozzánk látogató Thomas Mannt:
„ (…) Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben
vagyunk.(…) "
A helyzet kicsit változott. Mirólunk már valódit sem mondanak, csak nagyon ritkán. Ön pedig nem Thomas Mann. „Csak" egy értelmes, becsületes asszony a huszadik századból, aki látta a Checkpoint Charlie-t. Ezért anélkül, hogy félreértené vagy önmagára vonatkoztatná, József Attila e sorait is megértheti:
„ (…) Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait."
Ezen túl pedig úgyis csak a politika van. S a politika üressége. Ha pedig meg akarjuk tölteni valamivel a politika űrét, gesztusokra van szükségünk. Ön például, ha legközelebb Magyarországra látogat, menjen ki a második világháborús német katonai temetőbe Budaörsre, és hajtson fejet az ott nyugvó fiúk előtt. Katonák voltak, meghaltak, és nem tehettek semmiről. Úgyhogy megérdemlik. Megérdemli Károly bácsi is. Gregor is.
Megérdemeljük mindahányan, a huszadik század szomorú gyermekei.
Tisztelettel : Bayer Zsolt.
MHO – 2015. február 2.