Siklósi András
Nagy embertől és igaz magyartól búcsúzunk: elhunyt Hegedűs Loránt
83-ik esztendejében eltávozott közülünk Dr. Hegedűs Loránt lelkipásztor, teológus, író, a Duna-melléki Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke (aki 1930-11-11-én született Hajdúnánáson, és 2013-01-26-án halt meg Budapesten).
Polihisztori felkészültségű, prófétai hevületű, küldetéses igehirdető volt; szerteágazó tudományos, közéleti, egyházkormányzói tevékenysége jól ismert idehaza és külföldön egyaránt. Előadásait, írásait átszőtte a haza és a nemzet sorsa iránti aggódó felelősségérzet; így bátran szólt az abortusz, az egyke, az öngyilkosság, az alkoholizmus, a homoszexualitás, a szektásodás és egyéb káros, önpusztító jelenségek ellen. Tisztán látta a társadalom elkorcsosulását, a politikai hatalmak mohó törtetését, az istentelen, materiális önzés hiábavalóságát, az egyszerű nép fölvilágosításának és fölemelésének elkerülhetetlenségét. Teológusként, önálló gondolkodóként is méltó megújítója Szász Károly, Baksay Sándor és Ravasz László örökségének (utóbbinak tanítványaként is). Hazai és külhoni felsőoktatási intézmények állandó és megbecsült előadója volt. Professzori, ill. pedagógiai tevékenységét is a belső igényesség jellemezte. Magasra ívelő pályáját számos magyarul és világnyelveken (pl. németül, angolul) írt könyv, valamint több száz tanulmány és cikk dokumentálja. Következetesen képviselte a református egyház megtisztulásának és megerősödésének szükségességét, így a kommunista zsarnokság alatt papi tisztséget betöltők átvilágításának kérdésében is határozottan állást foglalt. Fontosnak tartotta az egyházi iskolák visszaszerzését és újraindítását, oroszlánrészt vállalt a Károli Gáspár Református Egyetem megalapításában. Tudományos elismertsége ellenére könyvei és cikkei évtizedekig nem jelenhettek meg, s később is csak nehézkesen, valamint doktorátusának megszerzését sem engedélyezték sokáig.
Hegedűs Loránt az érettségi után, 1949-től 54-ig, a fővárosi Református Teológiai Akadémián végezte el felsőfokú tanulmányait. Utána Bicskén, majd a pesti Kálvin téri gyülekezetben volt segédlelkész. Innen, az 1956-os forradalom idején vállalt aktív szerepe miatt, vidékre száműzték (állandó fenyegetettségben, sanyarú viszonyok közt élt, s időnként fizikai munkákra is rákényszerült, hogy családját eltarthassa); ezért Nagykőrösön, Monoron, Komlón és Alsónémediben folytatta hivatását. 1963-tól két évtizeden át Hidas település bukovinai székely gyülekezetének, majd 1983-96 közt (miután külföldi nyomásra visszahelyezték Pestre) a Szabadság téri egyházközségnek volt a lelki gondozója és pásztora. 1991-97 között a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöki tisztét töltötte be, míg 1991 és 2002 között a Duna-melléki Egyházkerület elsöprő többséggel (84 %), kétszer is megválasztotta püspökének. 1996-tól 2004-ig a Kálvin téri református egyházközségben szolgálta az Urat és embertársait, vagyis visszatért oda, ahol elkezdte viszontagságos útját. Végül „jóakarói” ismét kitúrták állásából, azaz nyugdíjba menesztették; előzőleg azonban gyalázatos manipulációkkal és rágalmakkal megakadályozták püspöki tevékenységének folytatását. 1999-től 2003-ig a Károli Gáspár Református Egyetemen tanított. Ezzel párhuzamosan számos előadást és igehirdetést tartott a határon túli, elszakított magyarság körében, valamint az emigrációban, pl. Torontóban, Bázelben, New Yorkban, Los Angelesben, Párizsban, Londonban, Sydneyben stb. Kiemelkedő eredményei közé tartozik az 1991-es (1938 óta az első!) budapesti Magyar Református Világtalálkozó megszervezése és lebonyolítása; majd 1992-ben, az ökumenizmus jegyében, püspök-elnöksége alatt került sor II. János Pál debreceni látogatására, amikor a pápa megkoszorúzta a mártír gályarabok emlékművét, és istentiszteleten vett részt a Nagytemplomban. Megemlítem még, hogy élete alkonyán, magánemberként, a Magyarok Világszövetsége úttörő céljainak megvalósításába is intenzíven bekapcsolódott.
A dolgok mélyére nézve észrevehetjük, hogy „megbízhatatlan fekete bárány” volt Ő, mind egyházának „hivatalosai”, mind pedig a mindenkori hatalom szemében. Előfordult, hogy nyíltan gáncsolták, üldözték, s ha „eretnekként”meg is tűrték a soraikban, sohasem támogatták igazán. Hívei, tisztelői ragaszkodásán túl ritkán kapott kitüntetést, elismerést érdemeiért és áldozatos tevékenységéért (az államtól tudtommal soha!). Hadd említsek meg most néhányat ezek közül: 1991-ben a Magyar Reformátusok Világszövetségének tiszteletbeli elnökévé választották; 1996-ban Bocskai-díjat kapott; 1998-ban a MIÉP-hez köthető Magyar Út Körök mozgalom tiszteletbeli elnöke lett; 2003-tól a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli professzora; Kolozsvárott díszdoktorrá avatták; 2004-től (nyugdíjba vonulása után) a Szabadság téri Hazatérés Temploma egyházközsége örökös lelkipásztorává választotta, ahol fia mellett mindvégig odaadó szolgálatokat végzett. Hagyatékában nyilván számos kiadatlan, értékes írás maradt. Megjelent teológiai művei, irodalmi monográfiái, nemzetstratégiai kötetei közül néhány ismertebb cím: „Az istenkérdés szempontjai” (doktori disszertáció, 1979, Basel), „Harc a magyar igazságért”, „Testvérek, menjünk bátran!”, „A transzcendencia fogalma”, „Jézus és Európa”, „Isten szuverenitása s az ember felelőssége”, „Isten kezében a történelem”, „Nyitás a végtelenre”, „Apokalipszisből megmentő emlékezés”, „A költő-vátesz Ady I-IV:” (utolsó, 2000 oldalas, lenyűgöző elemzése) stb.
Nehéz jellemző passzusokat választani a Püspök úr megannyi veretes, szárnyaló gondolatiságtól és érzelemtől izzó művéből. Szeretnék most – kicsit tömörítve – néhány olyan bekezdést idézni, melyeket az 1956-os forradalomról és szabadságharcról írt, örök tanulságul mindnyájunk számára.
„Éppen hótisztasága és igazsága révén egyedülálló az 1956-os forradalom a világtörténelmi forradalmak sorában. Minden valóságos forradalom tarthatatlan történelmi helyzetek igazságtalanságából robban ki, és kívánja előbbre vinni, haladás irányába mozdítani az addigi társadalmi viszonyokat. Ez bizonyos értelemben és távlatban többnyire sikerül is, bár ebből a szempontból is előfordul, hogy az új urak a múltból ’semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek’. Az ennél is sokkal nagyobb baj, mely világméretű tragédiával fenyeget, és a végső embertelen nyomorúság állapotát hozza el, az, hogy akik a forradalmi igazság nevében cselekszenek, ítélnek és hatalmaskodnak, azok sokszor, vérrel és sárral kevert szennyözönvizet ontva, sokmilliós tömegméretű igazságtalanságokat követnek el, azokban tobzódnak, s mindezt egy ideológiai dicsfénybe vonják. Aki ezzel egyet nem ért, sokszor övéivel együtt a kínhalál fia. Gondoljunk a dicsőséges francia, a nagy októberi szocialista és a Pol-Pot vezette kommunista forradalmak megrendítő embertelenségeire. Sok-sok millió igazságtalanság-áldozat soha meg nem érte az ígért igazság legkisebb morzsájának elnyerését sem. Mert a forradalmárok a ’cél szentesíti az eszközt’ elv nevében vallották: ’ha pár százezer, millió ember elpusztul is az eszme győzelme érdekében, a többi legalább boldog lesz’.
Viszont gondviselésszerűen, továbbá a történelmi összetevő erők különös koordináta-rendszerében és a magyar nép-nemzet agóniás, Isten-perspektívás, évezredes lelki-szellemi meghatározottsága szerint, az 1956. októberi forradalom az igazság robbanása volt szeretetben. Gondviselésszerű volt: embereknél lehetetlen, csak Istennél lehetséges. Történelmi legsajátosabb helyzetben történt: senki sem gondolhatott legtávolabbi sejtelmében sem arra, hogy a kis Magyarország a világ legnagyobb nukleáris hatalmát legyőzheti ’erővel és hatalommal’, nem pedig az igazság Lelkével s az Ő világtörténelmi érvényre jutásával. Világnézetre való tekintet nélkül mindenki ’tudta’, hogy most az egyetlen aktuális történelmi axióma, élő ige: ’Nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura’. Önistenítő illúziók, vérgőzös bosszúk, semmiben lebegő remények: az első pillanattól az utolsóig lehetetlenek voltak számunkra. De az agónia: az élet-halálhelyzet robbanása elkerülhetetlen volt. Ha nem robbanunk, biztosan meghalunk; ha robbanunk, talán életben maradunk. És ez a ’talán’ nem a vak véletlen bizonytalanságát jelenti, hanem az Isten-perspektíva több mint szükségszerű bizonyosságát. Az évtizedes ’annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem’ állapotát. Ennyi eltökélten és végzetesen pusztító erő közt az ’és mégis élünk’ vallomását, a ’szent nyomorék, riadj!’ Trianon feletti biztatását, a ’lesz még egyszer ünnep a világon!’ apokalipszist túlhaladó reménységét. Ennek az Isten-perspektívának jegyében az 1956. októberi forradalom és szabadságharc csak az Isten előtti emberies felelősség tízparancsolatos és hegyi-beszédes szellemében történhetett meg.
Egyetlen káromlást nem lehetett hallani, csak egymás bátorítását. Isten nevének hiábavaló felvétele, indulati emlegetése helyett legfeljebb imádságos fohász volt hallható: ’Istenem, hogy én ezt megérhettem!’ Nem lehetett látni egyetlen tisztátalan tekintetet, mozdulatot a tömegben, a fiatalok közt akkor sem, ha egymásra borultak vagy összeszorította őket a lelkes sokadalom, mert mindenki testestől-lelkestől átszellemült volt, és mindenki érezte: egy új korszaknak Isten kegyelméből elérkező napját érte meg ezekben az áldott és szent órákban. Hamis tanúbizonyság egyáltalán nem hangzott el e szent és tiszta forradalom októberében. Senki nem hibáztatott és átkozódott, mindenki mindent megértett és mindent megbocsátott – a múltból, a jövőért. Senki sem kívánta azt, ami a felebarátjáé; mindenki kívánta a haza és a másik ember javát. Végig jelen voltam e napok eseményeiben, végig őrzöm hiteles emléküket, felejthetetlenül. Majd megrendülten temettem a koporsónként kettesben fekvő, aztán kiemelt, végső parcellákba vitt halottakat. Örökre fénylik mindnyájuk fölött a Krisztus-ige: ’Légy hív mindhalálig, és néked adom az élet koronáját.’ Örök lelki-szellemi erőkkel így lesz boldog (csak így!) a kiszaggatott szívnyi Magyarország, a magyar történelemben. Csak így marad meg a világtörténelem a mai apokalipszisben. És így emelkedik mindenségünk az üdvtörténeti Isten Országáig, – ha forradalma mindig hótiszta és szabadságharca mindig igaz lesz, mint ezt 1956. évi dicsőséges történelmi eseménycsodánk tanúsítja. Ekkor szellemi-lelki-erkölcsi magasrendű minőségével beteljesíti üdvtörténeti akaratát az élő Istennek, aki a szénvilág helyébe gyémántvilágot akar teremteni.”
Vallásfelekezettől függetlenül, Hegedűs Loránt a nemzet lelkiismerete és szakrális tanítója volt. Egy rendíthetetlen, őrt álló Bástya, aki teljes energiájával, már-már megszállottan védte népünket, anyanyelvünket, ősi kultúránkat, hagyományainkat s keresztény (keresztyén) hitünket. A kiirtásra szánt magyar életért sikoltott, a züllés, a romlás korszakában s a halál kegyetlen birodalmában. Jó 15 éve személyesen is ismerem Őt. Ritkán találkoztunk csak, egy-egy kézszorításra, néhány gondolatunk kicserélésére, de ezek a fölemelő pillanatok mindmáig élénken visszhangzanak bennem. Volt szerencsém néhányszor meghallgatni nemzetvédő szónoklatait, irodalomtörténészi előadásait, templomi prédikációit is. Egyik meghatározó élményem vele kapcsolatban Rakovszky József költő sírkőavatása a pilisi temetőben, ahol Ő végezte a papi szolgálatot, én pedig a kortárs alkotók nevében búcsúztam az elhunyttól. Felejthetetlen találkozásunk volt a fővárosi Hősök terén tartott tüntetésen, ahol mindketten beszédet mondtunk, amiket a közönség kitörő tapsokkal honorált. Nyíltan fölvállalt radikális közéletisége jegyében, 4-5 alkalommal emlékezetes előadásaival is megtisztelte az általam rendezett Szittya Világtalálkozókat, legutóbb 2012-ben, „Isten mindent megtesz értünk, de semmit helyettünk” címmel. Büszke vagyok rá, hogy sűrű elfoglaltságai dacára figyelemmel kísérte, s nagyra tartotta írói-költői munkásságomat és a magyarság érdekében kifejtett építő cselekedeteimet. Szívből örülök, hogy a barátja lehettem. Az utóbbi években súlyos betegségek kínozták, gyakran kórházi kezelésekre szorult, ami szinte előrevetítette a közelgő szomorú véget. Halálhíre mégis megdöbbentett, s hiánya fájdalommal tölt el. Röstellem, de van egy adósságom is vele szemben. Megkért ugyanis, hogy írjam meg a véleményemet, benyomásaimat Adyról szóló négykötetes, monumentális enciklopédiájával kapcsolatban (akkor még csak kettővel készült el). Sajnos erre mostanáig nem keríthettem sort, s félek, ha valaha módom nyílik rá, már mindenképpen elkésem vele, s legföljebb egy mennybéli könyvtár asztalánál olvashatja mondataimat.
Kedves Lóri bátyám! (Talán szólhatok így hozzád, hiszen 2-3 éve a tegeződést is fölajánlottad, amit köszönettel elfogadtam.) Te egy olyan kiváló hazafi és istenes magyar voltál, amilyenre nincs példa a reformátusok közt, Ravasz László óta. De az egyetemes kereszténység (minket, katolikusokat is beleértve) is példát vehet rólad (haza)szeretetből, meg-nem-alkuvásból, hitbéli hűségből, emberi tisztességből, bátor elszántságból és kitartásból. Harcodat becsülettel fölvállaltad, futásodat derekasan elvégezted, egy alvilági gazságoktól terhes, sátáni korban. Rád tekintve minden kisemmizett és elnyomott honfitársunk erőt meríthet a túléléshez, a Jézustól sugallt nemzeti föltámadáshoz. Kívánom, hogy hátrahagyott népes családod vigasztalódjon meg bánatában, Te pedig folytatódj fiaidban, lányaidban és unokáidban. Nyugodj békében a szent magyar földben, és ha lehet, odaátról is segítsd meggyötört, fogyó reményű nemzettestvéreidet a szabadságért és méltóbb életért vívott örökös küzdelmükben. Egy nagyszerű, fáklyaként világító életpálya jutalmául áldjon meg, és öleljen magához a jóságos, mindenható Isten!
Megjegyzés: Hegedűs Loránt temetése 2013. február 16-án (szombaton) 13 órakor lesz a Fiumei úti sírkertben.
