Von: Dr. Csordás Mihály [mailto:csordas@neobee.net]
Gesendet: hétfő, 2008. március 10. 00:37
An: 'Kutasi József'
CSORDÁS MIHÁLY (1950) kishegyesi születésű tanár, író, esszéista, színikritikus, tudományos kutató és publicista, aki a szerkesztőség jelöltjeként került 1991-ben fő- és felelős szerkesztőként, majd 1993-ban igazgatóként is szabadkai 7 NAP Lapkiadó Közvállalat élére, hogy egy évtizeden át irányítsa e kiadóház munkáját, és írja a lapba háborúellenes vezércikkeit. Korábban fél évtizeden át jegyezte főszerkesztőként az ugyancsak szabadkai Üzenet irodalmi folyóiratot is. A bácstopolyai gimnáziumban érettségizett, majd 1974-ben magyartanári oklevelet szerzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Doktori disszertációját ugyanebben a tanintézetben védte meg 1977-ben. Czine Mihály legkedvesebb tanítványai közé tartozott. Neve az elmúlt negyed század során lírai hangvételű prózai szövegek, irodalomtörténeti tanulmányok, színikritikák, interjúk, riportok és cikkek alatt szerepelt a vajdaságiak mellett a pesti (Élet és Irodalom, Heti Magyarország, Magyarország, Magyar Nemzet, Kapu, Szabad Föld, Vigília) és vidéki (szegedi Dél-Magyarország, bajai Független Délvidék, békészentandrási Szentandrási Híradó, soproni VÁRhely) lapokban, folyóiratokban, de a Bécsi Napló, az erdélyi Helikon, a clevelandi Katolikus Magyarok Vasárnapja, a kassai Kelet Népe, a kanadai Nyugati Magyarság hasábjain is. Hangjátékait a budapesti Kossuth Rádió és az Újvidéki Rádió sugározták. Hét évig volt elnöke Szabadkán a Bodrogvári-díj bíráló bizottságának, több éven át a kanizsai Tiszai Játékok zsűrijének; fél évtizeden át állt a kishegyesi Csépe Imre Emlékbizottság élén, amelynek ma is elnöke; tiszteletbeli elnöke Békésszentandrás Baráti Szövetségének; Bácstopolyán egy éven át film- és színművészetre tanította az ottani gimnázium kulturológusait, akikből sokan választották a magyartanári pályát… Eddig három könyve jelent meg: A Csépe-emléknapok egy évtizede (művelődéstörténeti monográfia, sajtó alá rendezte a Csépe Imre Emlékbizottság, Kishegyes, 1982.), a Követni az időt (tanulmányok, esszék, kritikák, Életjel Könyvek, Szabadka, 1984.) és a Csépe Imre emlékezete (szerk., bev., Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985.). Számos kiadványt gondozott, lektorált, vagy írt hozzá elő- vagy utószót: Tóth Ferenc: Önvédelem (válogatott versek, a verseket válogatta dr. Csordás Mihály és Vass Borbála, Logos Grafikai Műhely, Tóthfalu, 2000.), Lydia Scheuermann Hodak: Kígyóbőrnyakék I-II. (A cselekvés súlya című előszót írta és a kötetet lektorálta dr. Csordás Mihály. HunCro Sajtó és nyomdaipari Kft., Eszék, 2004.), József Attila Kishegyesen (Kishegyesi írók József Attiláról, három lírai esszé, Szó-Beszéd, Kishegyes, 2006.) stb. Színikritikáiért Üzenet-díjat (1984), Mayer Ottmár-plakettet (1985), irodalomszervezői tevékenységéért pedig Csépe-emlékplakettet (1995) kapott. Irodalmi munkásságával kiérdemelte szülőfaluja, Kishegyes Októberi-díját (1985). Tagja a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak (újabb nevén: Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak), a Vajdasági Magyar Tudományos Társaságnak, a Magyar Írószövetségnek, a Vajdasági Írók Egyesületének és a vajdasági Független Újságíró Egyesületnek. Róla szócikket tartalmaz az Új Magyar Irodalmi Lexikon (Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.), a Magyar Színházművészeti Lexikon (Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.), Révai Új Lexikona (V. kötet, Babits Kiadó, Szekszárd, 2000.), G. L. Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikona (Forum Kiadó, Újvidék, 2001.) és a Ki kicsoda?, 2004 (a Széchenyi István Stratégiakutató Intézet kiadása, Logos Nyomda, Tóthfalu, 2005.).
Dr. Csordás Mihály
Hívnak a harangok
Az alig fél emberöltővel ezelőtt még hétezer lelket számláló, majd két és fél évszázados korú vajdasági falu, az íróiról nevezetes Kishegyes zöld fűben és virágokban pompázó kertjeiben és utcáiban, fénytől ragyogó otthonaiban, majd az ilyenkor mindig színültig megtelő templomában mosolyogtak lelkünkbe húsvétjaink.
Együtt lesznek a templomban majd most is a sok megpróbáltatáson átesett utódok, de szemük hiába keresi azokat, akik nem a terített asztalok köré ülnek velünk, hanem messzire mentek el a térben vagy az időben. Az akkori kivándorlók és a még régebbi elődök hiányát bizonyára ugyanígy érezték apáink is, csak mi, a gyermekek nem gondoltunk léttel és nemléttel, amelyek között megleltük a tiszta és megtisztító locsolkodások és piros tojások várva várt ünne-pét.
Hogy ki támad fel a feltámadás napján az emlékezetünkben vagy a hitünkben? Akiket nagyon szerettünk. A húsvéti feltámadás az ő kiváltságuk. A hazajövetel pedig azoké, akik messzire bolyongtak a falu határain kívül, de az élet jogán idetartoznak erősen, hiába is űzték el őket éjjel hordozott behívók, vagy csak a jobb megélhetés vágya, a megmaradás erős ösztöne! Hazahívják őket az apró gyermekkoruk óta ugyanúgy felcsendülő harangok (amelyeknek a kötelein hintáztak is velünk együtt vásott kölyök korukban), a kútnál szertartásosan lefolytatott locsolkodások emlékképei, a piros tojások selymes simulása a markukban, a felvizezett kölni átható illata…
Hazavárják őket azok, akik VANNAK, LÉTEZNEK a számukra ebben jelen idejű ünnepben, és akik maradnak is az újabb és újabb húsvétokig, bízva egy közös és egységes jelképes feltámadásban. Hogy közülük kik lehetnek annak a részesei, az igazán nemcsak tőlük függ most, hanem az ünnepet követő hétköznapoktól, az új kor Ben Húrjaitól és Pilátusaitól is. Attól, hogy ki ad vizet a keresztjét cipelő szomjúhozónak, és ki mossa kezeit szomorú sorsának láttán.
Húsvétot tartani hívnak a harangok. Tárva a gyermekkori tömjénillatot magából árasztó templom ajtaja. Bent csend és nyugalom. Kék ruhás Mária-szobor áll egy kicsiny mellékoltár mellett ragyogó örömmel az arcán: feltámadott a holtra kínzott, keresztre feszített egyszülött fia.
Néztem, sokat néztem a gipszből szépre formált asszonyalakot ? az egyenes tartású fiatal nőt, aki a harminchárom éves Jézusnak a nővére vagy akár a húga lehetett volna, de aki csak ilyen lehet: szép, a szeretet megtestesítőjeként.
Talán nem is áll újra meg újra elém ilyenkor húsvétkor, ha nem emeli úgy fel kedves arcát a szobrász simogató keze; fel a nap színeitől megfestett égbolt felé, ahol csodálatos világokat sejt a kipányvázott elme. Az emberi értelem, amely igazán csak az álmaiban képes kirótt sorsa elé lépni. A gyermek anyját álmodja magához, az anya lányát vagy fiát, legyen hároméves vagy harminchárom… Mozdul a kéz, és a finom asszonyi ujjak között zizzen a gyolcs, amelybe Jézust takarták. Ez is bizonyság arra, hogy Máriáé a legnagyobb kincs: fiának örökléte. A felismerés ereje lök mellbe: nem is tudom, mi lett később ezzel az asszonnyal? A fiatal Máriával. Ebben a reményteli magasra tekintésében teljesedett ki számomra az anya, aki az élet legkivételesebb pillanatát élhette meg: szeretett gyermeke újraszületésének mérhetetlen döbbenetét. Nagyobb örömet a világra hozásánál, mert méhében hordozott magzatáról még semmit sem tudhatott, ám felnőtt fiát ismerte már, látta és láttatott általa.
Az emberek pedig a maguk módján beszélnek össze-vissza, hogy talán mégsem támadott föl, hanem ellopták a fehér lepelbe burkolt testet… Ám Mária arcán ott a fény, amely csak az anyának lehet sajátja.
A kalmárlelkű elöljárók és az irigy csőcselék akkor sem gondolt a gyermeke életének örvendő és újraszületésében reménykedő anyával. Mert nem számolt az újraszületés lehetőségével. Magának óhajtott megszerezni mindent, másoknak adni nem kívánt semmit. A tanítvány képes volt elárulni tanítóját.
Ha messzire távozottak után tekint a kicsiny mellékoltár Mária-szobra, megváltozik-e a tekintete? Látja-e vajon itt e sokat szenvedett síksági táj embereit a déli végeken, akik mentek vagy maradtak, ám mindenképpen egy életpárti, új világ eljövetelére várnak S készülnek benne sok, az eddigieknél biztatóbb húsvét megünneplésére. Amely az emberségében megtisztuló téveteg halandóval születik újjá.
Dr. Csordás Mihály
MÁRCIUS IDUSÁN
A télutó hűvösén átérződik a tavaszi langymeleg, éppúgy, mint másfél évszázada, amikor Petőfi hangját hordozta szárnyán határokon által a szél, és remélni csak a bátrak mertek, mint most is. Mert futhat is az ember a nehéz idők elől, de mindenét – kedvét, örömét és fájdalmát – nem viheti a hosszú útra, és a szülőföldből is legfőbb egy rögöt.
Emelt fővel közlekedni a századokban – erre tanított meg bennünket Petőfi. S ha tudjuk ezt, akkor kedves barátaink nemcsak a jelen percek és napok bugyraiból kerülnek elő, hanem a történelem rejtett zugaiból is, s olykor használhatóbb választ adnak kérdéseinkre, mint a kortársak. Mert hiába tudakozódunk a sanyarú sorsunkban osztozóktól, mit miként cselekednének, hogyan terveznék a jövőjüket, amikor ők sem találják a legjobb megoldást…
Máskor is észrevehettük volna, de ilyenkor március idusán mindenképpen felfigyelünk rá: csak a tiszta értékek maradnak fenn az idő rostáján. A jobbra és a szebbre való vágy ott parázslik a hamu alatt, s rokon szándékokra lelve felizzik azonnal, bizonyítva a legerősebb érvvel, a megmaradni akarással, hogy a gonosz századvég nem ölte ki belőlünk a legnemesebb érzést: a szeretetet. Igenis tiszta szívből és önzetlenül óhajtanak segíteni gyermekeken és felnőtteken az orvosok, szolgálják őket írók-tudósok… Még ha nekik is sokkal, de sokkal nehezebb ma, mint egykoron.
A mindennapi kenyérért való küzdelmünkben elfeledkezünk gyakran ifjúságunk álmairól, nagy elhatározásairól… Arról, hogy lelkünk, gondolataink, szavaink, tetteink szabadságát nemcsak a báránybőrbe bújt farkasoktól, hanem a nemzettársaikat megalázni kívánó, velük manipulálni óhajtó öntelt „jótevőktől” is meg kell óvnunk, azoktól, akiknek áldásosnak hirdetett ténykedése nyomán darabjaira hullik, szétforgácsolódik minden egész.
Nem mindig vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy felismeréseink szellemében alkossunk véleményt. Mások által kitalált eszményekre cseréljük fel a magunkéit, s talán már nem is vagyunk egészen biztosak helyességükben. Csak akkor ocsúdunk fel, ha ismét igazol bennünket a csalhatatlan ítész, az idő. Addigra persze már késő: elveszítettünk egy évre, kettőre, tízre magunkban Petőfit.
Jelképiségével március 15-e nemzetünkhöz, a világszabadság géniuszához köt bennünket erős kötelékkel. Ha hagyjuk, a lényünket határozza meg.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
