Készítette: Zoltán Völgyi
ISTEN MAGYAR GYERMEKEI, HA ÖSSZEGYŰLNEK .
A csíksomlyói búcsú. Sok tudósítás, cikk jelent meg már az eseményről.
Nem szeretnék versenyre kelni ezekkel a cikkekekel, mindössze a saját élményem írom le. Fogadd szeretettel, nyájas olvasó!
Soha nem jártam még zarándok úton, soha nem jártam még Csíksomlyón. Református lévén, sok minden számomra újdonság volt.
A marosvásárhelyi Szent Imre plébánia híveivel utaztam, akiket a rendkívül karizmatikus plébános, Sebestyén Péter vezetett.
Reggel öt órakor volt a gyülekező, a templomban tartott rövid áldással indította útnak a plébános a zarándokokat.
Útközben elmondták a rózsafüzért, közben csodaszép énekek hangzottak el, a szívemig hatoltak áldott dallamukkal, szövegükkel.
A hangulat bensőséges volt, úgy éreztem, hogy a családommal utazok.
Fél tíz fele megérkeztünk Csíkszeredába, és elindultunk a nyereg felé.
Bő két órát haladtunk, énekszóval.
Már itt azt éreztem, hogy felemel ez a hangulat.
Rengeteg ember volt.
Menet közben, két ének között, beszédbe elegyedtem Sebestyén Péter plébánossal. Elmondtam, hogy tömegiszonyom van, de érdekes módon, itt nem jött ez elő.
A plébános válasza meglepett, de le is tisztult bennem valami.
" Ez nem tömeg. Ez nép. Akik összetartoznak, egy közös célért, eszméért gyűltek össze, imádkozni. Tömeg egy tüntetésen vagy egy focimeccsen van."
Arról is beszélt, hogy mekkora energiák szabadulnak fel ilyenkor, mikor ennyi ember együtt van, és együtt imádkozik, és aki képes nyitott szívvel, lélekkel részt venni ebben, magába fogadni ezt az energiát, az rendkívüli módon feltöltődik.
Eddig is nyitott voltam, de most imádkozni is kezdtem, csendben, magamban, kérve az Urat, hogy nyissa meg a szívem, hadd árasszon el a Szentlélek ereje.
Felértünk. Csodálatos volt ami bennem végbement.
Nem tudom mennyire látszott ez rajtam, egyáltalán észrevették-e a körülöttem lévő emberek, de talán nem is lényeges.
Fantasztikus nyugalom szállt meg egyrészt, másrészt akkora erőt éreztem magamban, hogy elmondhatatlan.
És azt éreztem, hogy egy nagy, tiszta érzés, az eddig általam ismertnél különösebb szeretet önt el.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna a népemet. A magyar népemet. Lélekben meg is tettem ezt.
Figyeltem az arcokat.
Rácsodálkoztam arra, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis van bennünk valami közös. Nem tudom mi.
És nem tudom azt sem, hogy hogyan írjam ezt le.
Valahogy olyan volt, mintha hirtelen megértettem volna minden testvérem érzelmeit.
Nem, nem jól írom.
Nem megértettem, éreztem.
Éreztem a koldus kiszolgáltatottságát, az előttem térdeplő néni ájtatosságát, a hátam mögött ülő kislányok szelíd-fiatal hitét.
Éreztem a cigány asszony reményét.
Egyszerre volt bennem sok százezer érzelem, és csak álltam, talán bambán mosolyogtam. Imádkoztam én is, együtt egy ötszázezres tömeggel. Nem, nem tömeggel.
Együvé tartozó néppel.
És tudtam: imánk meghallgatásra talál.
Beszéltünk Istennel.
Ő figyelt, és örömmel töltötte el az, hogy együtt látott bennünket.
Ez egészen bizonyos.
Abban az áldott állapotban vagyok azóta is.
Csak Isten segítségével lehetséges az, hogy összegyűljön úgy ennyi ember, hogy egy hangos vagy ingerült szó se hangozzék el, hogy egymást segítve haladjunk, hogy figyeljünk egymásra.
Bocsásd meg nekem, kedves olvasó, hogy nem írok arról, milyen méltóságok voltak jelen. Erről már beszámolt számos cikk, tudósítás.
Nem utolsó sorban azért sem írok erről, mert hiszem:
Isten gyermekei voltak ott. Isten magyar gyermekei.
Nekem ezt adta a csíksomlyói búcsún a jó Isten.
Annak ellenére, hogy rettenetes fizikai fájdalom gyötört, és gyötör most is, ismét elmennék. Akár már ma.
(Lakó Péterfi Tünde)
A csíksomlyói búcsú. Sok tudósítás, cikk jelent meg már az eseményről.
Nem szeretnék versenyre kelni ezekkel a cikkekekel, mindössze a saját élményem írom le. Fogadd szeretettel, nyájas olvasó!
Soha nem jártam még zarándok úton, soha nem jártam még Csíksomlyón. Református lévén, sok minden számomra újdonság volt.
A marosvásárhelyi Szent Imre plébánia híveivel utaztam, akiket a rendkívül karizmatikus plébános, Sebestyén Péter vezetett.
Reggel öt órakor volt a gyülekező, a templomban tartott rövid áldással indította útnak a plébános a zarándokokat.
Útközben elmondták a rózsafüzért, közben csodaszép énekek hangzottak el, a szívemig hatoltak áldott dallamukkal, szövegükkel.
A hangulat bensőséges volt, úgy éreztem, hogy a családommal utazok.
Fél tíz fele megérkeztünk Csíkszeredába, és elindultunk a nyereg felé.
Bő két órát haladtunk, énekszóval.
Már itt azt éreztem, hogy felemel ez a hangulat.
Rengeteg ember volt.
Menet közben, két ének között, beszédbe elegyedtem Sebestyén Péter plébánossal. Elmondtam, hogy tömegiszonyom van, de érdekes módon, itt nem jött ez elő.
A plébános válasza meglepett, de le is tisztult bennem valami.
" Ez nem tömeg. Ez nép. Akik összetartoznak, egy közös célért, eszméért gyűltek össze, imádkozni. Tömeg egy tüntetésen vagy egy focimeccsen van."
Arról is beszélt, hogy mekkora energiák szabadulnak fel ilyenkor, mikor ennyi ember együtt van, és együtt imádkozik, és aki képes nyitott szívvel, lélekkel részt venni ebben, magába fogadni ezt az energiát, az rendkívüli módon feltöltődik.
Eddig is nyitott voltam, de most imádkozni is kezdtem, csendben, magamban, kérve az Urat, hogy nyissa meg a szívem, hadd árasszon el a Szentlélek ereje.
Felértünk. Csodálatos volt ami bennem végbement.
Nem tudom mennyire látszott ez rajtam, egyáltalán észrevették-e a körülöttem lévő emberek, de talán nem is lényeges.
Fantasztikus nyugalom szállt meg egyrészt, másrészt akkora erőt éreztem magamban, hogy elmondhatatlan.
És azt éreztem, hogy egy nagy, tiszta érzés, az eddig általam ismertnél különösebb szeretet önt el.
Legszívesebben magamhoz öleltem volna a népemet. A magyar népemet. Lélekben meg is tettem ezt.
Figyeltem az arcokat.
Rácsodálkoztam arra, hogy bár különbözőek vagyunk, mégis van bennünk valami közös. Nem tudom mi.
És nem tudom azt sem, hogy hogyan írjam ezt le.
Valahogy olyan volt, mintha hirtelen megértettem volna minden testvérem érzelmeit.
Nem, nem jól írom.
Nem megértettem, éreztem.
Éreztem a koldus kiszolgáltatottságát, az előttem térdeplő néni ájtatosságát, a hátam mögött ülő kislányok szelíd-fiatal hitét.
Éreztem a cigány asszony reményét.
Egyszerre volt bennem sok százezer érzelem, és csak álltam, talán bambán mosolyogtam. Imádkoztam én is, együtt egy ötszázezres tömeggel. Nem, nem tömeggel.
Együvé tartozó néppel.
És tudtam: imánk meghallgatásra talál.
Beszéltünk Istennel.
Ő figyelt, és örömmel töltötte el az, hogy együtt látott bennünket.
Ez egészen bizonyos.
Abban az áldott állapotban vagyok azóta is.
Csak Isten segítségével lehetséges az, hogy összegyűljön úgy ennyi ember, hogy egy hangos vagy ingerült szó se hangozzék el, hogy egymást segítve haladjunk, hogy figyeljünk egymásra.
Bocsásd meg nekem, kedves olvasó, hogy nem írok arról, milyen méltóságok voltak jelen. Erről már beszámolt számos cikk, tudósítás.
Nem utolsó sorban azért sem írok erről, mert hiszem:
Isten gyermekei voltak ott. Isten magyar gyermekei.
Nekem ezt adta a csíksomlyói búcsún a jó Isten.
Annak ellenére, hogy rettenetes fizikai fájdalom gyötört, és gyötör most is, ismét elmennék. Akár már ma.
(Lakó Péterfi Tünde)
