EZ ITT A JÉGHEGY CSÚCSA, RAJTA ISTEN SZENT NEVE,
Kedves Testvéreim, Barátok és Ismerősök,
akik 70. születésnapomat köszöntésetekkel, áldáskívánó szavatokkal meghittebbé, ünnepélyesebbé tettétek!
Szívből köszönöm Családommal együtt, hogy a publikus születésnapra értő módon reagáltatok. Meggyőződésem, hogy az egész életét nyilvánosság előtt és publikus tevékenységgel leélő embernek még a saját ünnepei sem maradhatnak csak a sajátjai, kiváltképpen, ha kiemelkedő mérföldkőhöz ér. Ilyen a 70. születésnap is, amikor az Ige szerint visszatekintünk a megtett útra, és számba vesszük teremtő, megváltó, gondviselő Istenünk jóságát és ajándékait. Tökéletesen azonosulni tudok a hitben fogant versek "protestáns lelki angyalának", Túrmezei Erzsébetnek a soraival:
Határkőnél hittel megállni,/határköveknél visszanézni,/hálás szívvel múltat idézni:/CSODÁKRA EMLÉKEZNI JÓ!
Szinte valamennyi üdvözletben ott szerepelt áldó, csodákat éltető és láttató Istenünk szent neve. Ezt külön is megköszönöm a köszöntőknek.
S még valami: Gyermekeim valóban családi Oscarra érdemest
alkottak. Ha lenne ilyen, nekik ítélném. Mivel nincs, hát létrehoztam egy virtuális családi Oscar-díjat, s ezt nekik adományozom. Persze, mindaz, ami a kisfilm 14 percében lepereg, igazából tényleg csak a jéghegy csúcsa.
RAJTA ISTEN SZENT NEVE, NEM RIDEG BETŰJE, DE IZZÓ FÉNYNEVE - SOLA FIDE ÉS SOLI DEO GLORIA!
Sok minden kimaradt a kisfilmből. Missziói, lelkészi, tudományos, külügyi munkám, és szerteágazó MRE Doktorok Kollégiumbeli Irodalmi Szekció elnöki, majd újságíró szakoktatói és szociáletikai, börtönpasztorális szakelőadói munkálkodásom is kimaradt. És ezernyi cikkem, tanulmányom, hazai és kárpát-medencei, külföldi publikációm, spirituális elmélkedéseim, rádiós szolgálatom említése sem kaphatott helyet. Meg öko-spirituális, öko-esztétikai kezdeményezéseim, a bakonybéli gyönyörű Szent-kút völgyében évente végzett Teremtés Napi Ünnepség, és az ezzel összefüggő ökoteológiai reflexiók sora, amiről külön füzetben is írtam, s amiről több kisfilm is készült. S hogy a haza és nemzet, ország és Ország közötti finom szellemi és etikai distinkciókról meg ne feledkezzem, el egészen a Nemzeti Imanap gondolatáig, vagy a Mai Mi Atyánk különféle változataiig terjedő, hazaszeretet, Szilágyság-, és Erdély- szeretet, kun és svájci őseinkhez kötődő hűség által inspirált imákról és áldásokról.
Ezért tettem a kisfilm mellé ide a konfessziómat is, ami szinten publikus, meg a jeles magyar hetvenesek köszöntésére kiadott Naput kötet Szoláris korban éltem c spirituális önarcképét. Ha Isten megengedi, nemsokára kijönni egy olyan kötet, ami másokkal együtt végzett 25 évnyi közéleti tevékenységemről, civil és közösségi külszolgálatomról is szól majd. Ezt is közzéteszem, az összkép differenciált láttatása és látása céljából. Isten munkája rajtam, bennem így is publikussá válik, s mindaz, amit igyekeztem az Ő szőlőjében és teremtett világbeli munkamezején tovább adni. S mindezt gratis, sola gratia és Soli Deo Gloria! Eszembe jutnak ilyenkor Jókai Annának a szavai, amiket egy telefonbeszélgetés során mondott nekem éppen a Magyar Mi Atyánk parafrázisa és a Kereszttűzben kötetem olvasása után: Lajos! Isten magára is nagyon sokat bízott, SOHA NE ADJA FEL! Jelentem, Kedves Anna, nem adom fel! Sola gratia - Isten kegyelméből!
https://www.kizoa.com/Movie-Vi
deo-Slideshow-Maker/d208799902 k4096184o1l1/papa-70
THE BEST MOMENTS - MADE WITH LOVE BY FAMILY TO PAPA
A LEGJOBB PILLANATOK, MOZZANATOK - PAPA IRÁNTI SZERETETTEL KÉSZÍTETTE CSALÁDOD
CSALÁDOM MEGLEPETT. IGAZÁN SIKERÜLT NEKIK EZZEL A KIS FILMMEL NAGY ÖRÖMET SZEREZNI, KÖNNYEKET CSALNI SZÍVEMBE-SZEMEMBE ÉS MÉLY HÁALAADÁST GYÚJTANI LELKEMBEN EGYETLEN MEGTARTÓM, URAM ÉS MEGVÁLTÓM IRÁNT. PERSZE, SOK MINDEN KIMARADT A KISFILMBŐL, 14 PERCBE 70 ÉV NEM IS FÉRHET EL. DE AMIT ŐK SZÍVVEL, SZERETETTEL, ÖLELÉSKÉNT ELKÉSZÍTETTEK, AZ KIÉRDEMELTE AZ ÉN VIRTUÁLIS OSCAR-DÍJAMAT, MINT AHOGYAN ŐK A MINI-ÉLETRAJZI FILMET SZÍVÜK NOBEL-BÉKE(FI)DÍJAKÉNT ADTÁK ÁT A "PAPÁNAK", ESZTER LÁNYOM GYÖNYÖRŰ SZÉKELY SZÜLETÉSNAP-KÖSZÖNTŐ ÉNEKÉNEK AZ ELŐADÁSA UTÁN. HA VALAKI MEGNÉZI EZT A MODERN INFO-TECHNIKA SEGÍTSÉGÉVEL KÉSZÍTETT MINI KÉPES SZTORIT, MEG FOGJA ÉRTENI ÉS ÉREZNI IS TALÁN, MIÉRT FOGALMAZOK FELSŐFOKBAN. DE HOGY EZ A FELSŐFOK IGAZÁBÓL NEM ENGEM, A 70 ÉVES ALKOTÓ EMBERT, A MAGYAR REFORMÁTUS TEOLÓGUST, KÖZÍRÓT, KUTATÓT, S NEM IS A GYERMEKEIM FANTÁZIADÚS ÉS SZERETŐ KÖZÖSSÉGÉT ILLETI, HANEM MINDEN SZERETETNEK A FORRÁSÁT, AKI MAGA AZ ÖRÖK SZERETET, AZT MEG ÉN PRÓBÁLOM MEGÉREZTETNI AZ OLVASÓKKAL ALÁBBI KONFESSZIÓS VALLOMÁSOMMAL, AMIT "KERESZTTŰZBEN" C. KÖTETEM (2015) ELEJÉN ÍRTAM LE. ÉS AZZAL AZ IDÉN, A 70. ÉLETÉVEMBEN FOGALMAZOTT SZOLÁRIS VALLOMÁSSAL, AMIT SZINTÉN IDE MELLKÉKELEK.
EGY JÉZUS-KÖVETŐ MAGYAR ÍRÁSTUDÓ NEM FARIZEUSI KONFESSZIÓJA
„Megismeritek majd az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket" (János 8,32). Ő mondta ezt, Aki mély és teljes önismerettel, identitászavartól mentes tisztasággal így szólhatott: „Én vagyok… az igazság" (János 14,6). Ő olyan igazságról szól, ami nem elméleti, hanem a szó és a tett, az értelem és a valóság legteljesebb egysége e rész szerintiség alá rekesztett világban. Tényigazság, személyes sorsigazság és örök igazság találkozik és forr eggyé Őbenne, a tér-idő keretei között páratlanul megélt módon – 33 év alatt is örökké érvényesen. A teljesség elkötelezettje lesz az, aki találkozik Ővele. Én (is) találkozhattam Ővele. A gyötrelmes hazugságok huszadik századában írta le Emil Brunner svájci teológus: Az igazság találkozás. Ennek lehetek én is belső boldogsággal megajándékozott tanúja – immáron fél százada.
Számomra itt és ezzel kezdődik az írástudók felelőssége. Mert aki megismerte az Igazságot, Jézust, az a valóságot, a történő életet is úgy ismeri meg, írja le, közli másokkal, hogy annak szabadító ereje van, hiszen az írás és a felelősen író ember szemlélet-, és közlésmódjában is Ő van jelen. Évtizedek tapasztalatával vallom: minden jó írás mini szabadítás történet, mert megismertet az összefüggésekkel, az érem másik oldalával, sőt az érem belső szerkezetével, keletkezés-, és gyártástörténetével, alkotóival, stílusával, értékével. Ezért a Jézus Krisztus Lelkétől inspirált pneumatikus írás szabaddá tesz, de legalább is kimozdít a hitetlenségből, ál-, és tévhitekből, tudatlanságból, a féligazságokból, a manipulált tényközlésből, a parciális érdekek vezette tollforgatásból.
A Lélektől inspirált íróember tolla, komputere az igazi teljességre, az örök dimenziók felé is megnyitja a lelkeket az itt és most konkrét valóságában. Mindig segít átlátni azt, ami van, s túllátni azon, ami van. Ezért minden keresztyén írás lényege szerint a remény távlatosságába emel, vonz, indít, segít. Isten felé – s az emberek felé. Mindenki érzi, hogy valójában az Igazságra, s az ilyen publicisztikára van szükség. Ami azért tiszta, és megtisztító, katartikus és szabadító erejű, mert soha nem ölti magára a manipuláció varázsköpenyét vagy bohócöltözetét. Egy ékessége van, az örökké „divatos" fehér ruha, amit a Bárány vére mosott tisztára. A többit letépi és elfújja az idő, megrágja a moly, elemészti a mulandóság...
SZOLÁRIS KORBAN ÉLTEM
Hetvenbe fordulva úgy gondolhatom végig életemet, mint eddig még soha. Németország „zöld" lelkiismerete, szellemi testvérem, Franz Alt ökológus szakíró, evangélikus teológus írja honlapján és könyveiben: az emberiség elérkezett a tiszta energia korszakába, a szoláris korba. Visszatekintve úgy látom: eddigi életem már szoláris korban telt el. Mielőtt bárki is félreértené, s azt gondolná magában, milyen szerencsés fickó, ez mindig a napos oldalon állt, sietek tudtára adni: abszolút nem így van! Inkább az áll, amit a gyönyörű európai énekhagyományból, a 7. századi gregorián dallamkincsből Debrecen kálvinistái révén átvett énekünkben mind a mai napig éneklünk: „Krisztus, ki vagy nap és világ, Minket sötétségben ne hagyj! Igaz világosság te vagy, Kárhozatra mennünk ne hagyj!". Igen, én a Krisztus-napnak, világosságnak az örök fényáradatába állhattam, amikor még meg sem születtem. Őbenne indult el lét előtti létem szoláris korszaka. Nem az égitest fény ragyogott csupán rám, fényesítette egzisztenciámat, s növelte körültem az árnyékvilágot, hanem a mennyei fény, melynek az a csodája, hogy nem vet árnyékot. Mintha állandóan a fejünk fölött ragyogna, legfeljebb mi önmagunk lehetünk önmagunk árnyékává. 70 éve ez a Mennyei Fény küldött erre a földre. Éppen ide és éppen ebben az időben. Csornán láttam meg a napvilágot, svájci-osztrák felmenőkkel anyai ágon, olyannyira, hogy nagyanyámnak meg kellett tanulnia magyarul beszélni. De ő csöpögtette esti imáiban lelkembe a német szó személyessé váló jó ízét is. S e szó ma is, sok ezer oldalnyi szövegfordítás után nagyanyám-ízű maradt. Apai részről pedig kőkemény kunok sorjáznak századokon át a lelkemben, templomszerető kun ősök, állandó protestálásra készen: mi magyar kálvinisták vagyunk! Apám kun fajtánk kollektív álma szerint mindig fehérfalú templomot szeretett volna építeni, előbb a karcagi, majd a délvidéki termékeny, fekete földes pusztaságon. Ebből annyi valósult meg, amennyit én megtehettem. Építhettem három templomot. Egy kis templomocskát Pesterzsébet-Szabótelep népével. A város peremén is a Fény centrumában. És két börtönkápolnát a pálhalmai börtönóriásban, ahová közel tíz évre kaptam megbízást a Krisztus-Naptól. (Bár voltak, akik büntetésnek szánták ezt is). Lám, milyen különös belső szálakon kapcsolódik össze sorsomban Csorna, a szülőváros, Zürich és Bécs környéke, Karcag és Bácskossutfalva, Dunaújváros, meg a főváros és Győr. Mindebben fények és árnyékok kontrasztos, olykor vakító, máskor megtorpanásra kényszerítő sötét foltjai váltogatták egymást. Mert hogy elrendelten érkeztem erre a földre, magyarnak, kálvinistának, lelki és szellemi alkotó embernek. Népek kulturális-történelmi tágasságát és messzeségeit hordozva magamban. Már javában református teológiát tanultam Budapesten, az 1960-70-es években, mikor édes jó Anyám elmondta: szülés közben annyi vért veszített, hogy napokig kómába esett. Álmot látott: könnyítő, gyönyőrű fény ragyogott fel előtte, vonzotta magához. Megszólalt egy hang: Fiad, született, neveld fel! Ő is, én is kegyelmi időt kaptunk a fénylő Hangtól. Ő a nevelésemhez, én a pályámhoz. Azóta is ezt a Hangot keresem, szeretem, nyugalmat csak Nála lelek, s ezt úgy hívják: Isten Szava, Igéje. A mennyei Fény küldötteként jártam utamat gyermekkoromban Győrben, közben a kor sötét politikai árnyéka rá-ráhullott arcomra és gyermeki lelkemre. Ilyen volt az 1950-es évek elején a kitelepítés a Hanság kicsiny falujába, Tárnokrétibe. Amit a hatalom büntetésnek szánt, az lett számomra áldás. Mint annyiszor! Az evangélikus lelkészlakba vittek éjszakai transzporttal, ahonnan a tiszteleteséket meg máshová telepítették. De Isten-közelbe és egyszerű parasztemberek közelébe kerültem. Sok gyermekkori szép kaland szülőföldjére. A nagy 1955-ös árvízkor jártam először „külföldön", Csehszlovákiában. Vájt sózóteknőben csónakáztam át gyermeki csínyből oda, ahonnan kétéltű katonai mentőjármű „toloncolt" vissza. Győrben habzsolva olvastam a magyar és világirodalmat, Dosztojevszkij és Jókai lett a „szerelmem", meg Goethe, Kant és mások. Kitűnő tanáraim voltak, akik 1956-ban is keményen odatették magukat a szabadság és igazság oldalára. Magyar Vilmos osztályfőnököm az édes anyanyelv tiszteletére és ápolására ösztönzött. Aztán a bencések, akik között a szlavisztika tudós tanára, Danczi Villebald József soknyelvűsége életre szóló ösztönzést adott a nyelvek tanulásához. És 1956, a szabadság elementáris élményével, amikor a börtönkapu előtt éltem át a rabszabadítás izgalmát, meg a terror hangjait. Ott hallottam először sötétzöld Csepel teherautók tetejéről géppuskatűz ropogását. Akkor vágódott belém szinte robbanásszerűen a drámai mondat: magyar öli a magyart! Ez a gyermekélményben fogant súlyos mondat máig kínzó felismerésként él bennem. Azóta is hányféle átíratban, letétben tért vissza, mind a mai napig! Jaj, jaj: a magyar önsorsrontás véres-könnyes testámentuma ez. Pályámra igazító meghatározó élményem is a Fénnyel függ össze. 1964-ben Apám barátai révén kijutottam Svédországba. Az új világra csodálkozva, egyik vasárnap a baráti család elvitt egy malmői katolikus templomba. Olyan volt fehér falaival, a templomtérbe felülről belógó, elfektetett hajóárbócával, mint egy lebegő mennyei bárka. Nem tudom, hogyan, csak azt, hogy miért: térdre roskadtam, eltűnt a tér és az idő, valami fantasztikus belső ragyogást éltem át. Később világossá vált: Anyám álmát álmodtam ott újra, magamévá álmodtam, az jutott bennem célhoz, teljesült be. Azzal keltem föl hosszas térdeplésemből, hogy teológiát akarok tanulni, ez az én utam. Isten szolgálatába szeretnék szegődni. Érettségi előtt álltam. Úgy is lett. Ekkor léptem be tudatosan szoláris életkorszakomba. Ami ezután jött, mind az isteni Fény és a Luciferben, e világ Fejedelmében hordozott mesterséges fény küzdelme volt bennem, körülöttem. Amikor első ösztöndíjas tanulmányutamról hazatértem Wittenbergből, s a diabolikus manipulációk hatására abban a kórteremben kötöttem ki, ahol Latinovits Zoltán színészkirályt „kezelték", s három hónapon át kórteremtársak lehettünk, ezek a különös napok egzisztenciális közelségbe hozták számomra a Fény és az Árnyék élet-halál küzdelmét. Az is a Fény megbízása volt, hogy végtelen belső szomjúság támadt bennem a teológia, később a filozófia, a szociológia, szociáletika kutatására. Hogy Heidelbergben három éven át a rendszerváltás után belémáradt a tudomány fénye, aztán az alkotás izgalma és késztetése, az is onnan felülről jött. Lapalapításokkal (Hit és Jövő, Reformpress, Presbiter, melynek már 26 éve felelős szerkesztője, több száz cikkel), hat éven át a Magyar Rádió Református Félórájában, genfi és határon túli közvetítések megvalósításának lehetőségeivel és küzdelmeivel. Fénykorszaki pillanatok voltak a doktorálás órái, évtizedeken át a Doktorok Kollégiumában a tudományos munka, a kanadai, hollandiai, svájci, némethoni, osztrák, baltikumi gyülekezeti szolgálatok. Találkozásom Helmut Kohllal, még rostocki otthonában a „nehéz napokban" Joachim Gauckkal, s másokkal, később az NDK menekültek közötti tábori lelkészség Csillebércen 1989-ben. S az árnyékok kudarchozó súlyos pillanatai is a szoláris létezésből fakadtak: a folyamatos másodrendűség, a támogat-tűr-tilt diszkriminatív triászból a tűr-tilt szinte állandó „élvezete", olykor az első szerény megtapasztalásával. Az egyházon belüli és kívüli diszkriminációk az elgáncsolt szép kísérletekben is árnyékfelhőket hoztak, a baltikumi német-magyar misszióra, Oberwart, Lisszabon, Köningsberg, Edmonton és Tallinn lelkészi állásainak megpályázására, lehetetlenné tételére. De a Fény újra és újra győzött. És ragyog. Forrását szánalmas emberi ügyeskedések nem takarhatják el. Hogy Kolozsvár szellemi befogadó otthonom lett az agnusradio.ro közel ezernyi blogbejegyzésével, tíz könyvem megjelentetése, honi és külhoni publikációk százai, s hogy szívesen vagyok kárpát-medencei vándorprédikátor és vándorelőadó, és keresztyén-demokrata politikai közszereplésem számos, másoknak is ízes gyümölcsével szolgálhattam, meg hogy ezernyi nyomás között és ellenére itthon vagyok, ezen a földön maradtam oly' sok csábítás ellenére, és megleltem az igazi hazát az olykor mostoha „anya"-országban, mert a HAZA nekem kultúra, vers, dal, zsoltár, ima, templom, magyarság-történelem, sorskötődés, édes ízek és tájak, vizek és bájos Pannónia marasztaló hona és ezek ezernyi módon a hazához kötő csodaszőttes láncolatok lelkemen – mindez a Fény győzelme életemben. Szoláris korban születtem e magyar földre – szoláris korban térek majd Haza az elbocsátó Fényhez. De amíg itt vagyok, fákat ültetek, öko-ünnepeket szervezek a környezettudatos életvédelemre nevelés céljából a mennyei fényt tükröző, rabulejtő bakonybéli Szent-kút mellett. Mindezt nagyon jó tenni, hinni, remélni, így is megköszönni földi sorsomat. Íme, egy hetvenes sorstörténetébe sürítve - a Napút. Csoda. Csoda! Mert „az emberek olyanok, mint a templomablakok. Ha a nap süt, minden színben pompáznak, de ha az éjszaka jön, csak a belül lévő fény tudja embervoltukat érvényre juttatni". Elisabeth Kübler-Rossnak igaza van...
Túrmezei Erzsébet
Csodákra emlékezni jó!
Határkőnél hittel megállni,
határköveknél visszanézni,
hálás szívvel múltat idézni:
csodákra emlékezni jó!
Meglátni, hogy minden utunkat
hű és hatalmas kéz vezette,
javunkra szolgált minden tette:
csodákra emlékezni jó!
Látni, hogy át viharon, vészen
hű Mesterünk hogyan segített,
éjekre fényt hogyan derített:
csodákra emlékezni jó!
Határköveknél hálát adni,
és hallelujás köszönetben méregetni,
mi mérhetetlen:
csodákra emlékezni jó!
Messzi évekre visszanézni,
és számbavenni ezer áldást,
erőt, kegyelmet, megbocsátást:
csodákra emlékezni jó!
Hallelujás hálaadással
leborulni egy határkőre,
s elindulni hittel előre,
amerre hív az égi szó.
