Kattintani > FELADAT ÉS CÉL - AUFGABE UND ZIEL - MISSION AND GOAL
Kattintani > Az összes bejegyzés tartalomjegyzéke 2007. szeptember 10.-től

2018. március 31., szombat

22.944 - Kövér László: Nekünk van Istenünk, van hazánk, van családunk > ​2018. március 31. 10:30


Feladó: HEGYVIDÉKI TRIANON harangja TÁRSASÁG 
Dátum:
​​
2018. március 31. 10:30
Tárgy: Kövér László: Nekünk van Istenünk, van hazánk, van családunk
Címzett: 

Kövér László: Nekünk van Istenünk, van hazánk, van családunk


https://magyaridok.hu/belfold/kover-laszlo-nekunk-van-istenunk-van-hazank-van-csaladunk-2952178


 A választási kampány finisében ünnepeljük húsvétot. 
Mit üzen a bibliai történet a magyar embereknek ma?

– A keresztyén embereknek ez a legnagyobb ünnep, ami a reményt, a feltámadást jelképezi, azt, hogy nincs az a sötétség, az a mélység, amiből ne lenne kibontakozás, ami után ne lenne újra fény és felemelkedés. Sokaknak persze ez csak egy „hosszú hétvége", amikor el tudnak menni a családjukkal egy kicsit pihenni. Ez sem baj – sőt: egy minden eddigi színvonalat alulmúló kampányban senkinek sem árt egy utolsó, nyugodt hétvége, ami talán hozzásegíthet bennünket, hogy egy sorsdöntő választáshoz illő, józan mérlegelésre alkalmas lelkiállapotba hozzuk magunkat április 8-ra.


22.943 - Szép holnapban, legalábbis szebb holnapban reménykedünk valamennyien.

Szép holnapban, legalábbis szebb holnapban reménykedünk valamennyien.

Soha ne adjuk fel. Zoránnak ez a dala egyfajta biztatás mindenki számára.


​22.942 - Magyar Katolikus Egyházközség München


Magyar Katolikus Egyházközség München



M a g y a r K a t o l i k u s E g y h á z k ö z s é g
 8 1 9 2 5 M ü n c h e n  Oberföhringer Str. 40  
E-mail: info@ungarischemission.de       http: //www.ungarische-mission.de 
Missziónk telefonszáma megváltozott:
    089-2137-4230 (Titkárság: Varga Katalin, titkárnő)
    089-2137-4233 (Lukács Tibor, lelkipásztori munkatárs)
Fax: 089-2137-4234

2018. március 30., péntek

22.940 - ​Békefy Lajos: SZÍVBE METSZŐ ARCÉL A NAGYHETI EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN (1.)


Feladó:
​​
Békefy Lajos

Dátum: 2018. március 28. 13:12
Tárgy: SZÍVBE METSZŐ ARCÉL A NAGYHETI EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN (1.) - ez a
​ ​
szezrző 804. cikke a kolozsvári agnusradio.,ro blogján
Címzett: 










TISZTELT LEVÉLFOGADÓ HÖLGYEM, URAM!

Ezzel a nagyheti drámát és Megváltó Urunk emberré emelő szenvedéstörténetét, majd győzelmes üdvözítéstörténetét felidéző elmélkedő sorokkal kívánok Kedves Mindnyájuknak Isten Lelkétől áldott, Feltámadott Urunk békességet hirdető és nyújtó Igéje által megszépített ünnepi előkészületet és boldog Húsvétot! Áldás-békességgel, Dr. Békefy Lajos Ph.D. 


SZÍVBE METSZŐ ARCÉL A NAGYHETI EMBER TRAGÉDIÁJÁBAN (1.) 


JÚDÁS SAJÁT LELKIISMERETE, A  FŐPAPOK ÉS A VÉNEK ŐRLŐ MALOMKÖVEI KÖZÖTT


A nagyheti szenvedéstörténetnek, a megváltás nagyhetének egyetlen igazi „főszereplője" Jézus. Általa lett naggyá az a minden korábbitól különböző nagy hét, a pászka előtti pár nap. Azon a héten ugyanis minden lelepleződött, ami földi apokalipszisben, isteni-emberi mélységekben és magasságokban egyáltalán még lehetséges, elviselhető. Az Emberfia halálig elmenő önfeláldozása, önmaga önkéntes áldozati Bárányul adása a szeretet felülmúlhatatlan maximumaként, aminek Urunk nem csak mértékét, de erejét is bemutatta a kereszt szenvedés-liturgiájában. Ami akkor, annak a hétnek, a nagy vagy ahogyan eleink mondták: a sanyarú hétnek az óráiban, vagy egész örökkévalóságnak tűnő gyötrelmes perceiben, amikor megállni látszott az idő minden nyomatékával, egyszer s mindenkorra szembesült egymással az örök istenarc és az elmúlásra ítélt emberarc, az ECCE HOMO, a FILIUS HOMINIS, az EMBERFIA és a FILIUS PERDITIONIS, A KÁRHOZAT FIA, az Isten Országa és az ember véres, cinikus országa, és országlása, a hit mennyei világa és a vallásos vagy a racionális, számító emberi vallásosság alvilága. Az ember tragédiáját nem Madáchunk írta meg először, hanem azon a tavaszon és ott, a Szentföldön rendezte meg a mennyei Főrendező, az örökkévaló Isten. Abban a véres és sötét emberi, és fényes, minden emberi értelmet felülmúló apokalipszisben minden kiderült arról, milyen az Isten, és milyen az ember. Az apokalipszis akkor és ott–ból mi ragadhatja meg figyelmünket Jézus és Júdás, Isten és ember kapcsolatáról a 21. század elején - az itt és most népe javára, tanulságára?


Álmélkodó elmélkedéssel írja: Dr. Békefy Lajos


A bukott ember karakterológiája


Miért, hogy a Hebron szent hegyétől látásnyira fekvő Keriot falvából származó Júdás, akinek neve még a tetejében az Istenhez imádkozásra utal, azóta foglalkoztatja az emberi fantáziát, mióta a nagyheti dráma Krisztusra tekintve győzedelmes folytatást kapott az Atya üdvtörténet írása révén, ami messze több, mint emberi historizmus, történetírás, értelmezés, olykor hamisítás. Bizony, a 19. század eleji református énekíróval együtt "álmélkodással csodáljuk véghetetlen szerelmed, Ó Isten, ha megvizsgáljuk Kijelentett kegyelmed...". Hiszen a kereszt áldozati Báránya önfeláldozásából, a látszólagos Istentől való elhagyatottság pokoli mélységeiből fordulhatott át az emberi sorstragédia és szenvedéstörténet a Feltámadott üres sírjának, az otthagyott halotti lepel gyolcstisztaságú húsvét hajnalának győzelmi történetévé, az üdvözítés, boldogítás, a világmegváltás földi-kozmikus örömtörténetévé! Mekkora sztori ez! Az idézett ének további szavaival bizony "ezt száj ki nem mondhatja, Nyelv nem magyarázhatja". Az emberiség megváltásának hajnalhasadása derengett fel az üres sír fölött. Miért, hogy a racionalista és számító, de egyes feltételezések szerint a szikáriusok Róma és a megszállás ellen mindenre képes nacionalista csoportjához tartozó lázadó, a Kárhozat Fia (Ján 17,12) az ézsaiási prófécia szerinti "hazug fajzat" (Ézs 56,4) olyan korán Megváltónk mellett az emberi reflexió látóterébe került? Nem a reflexió középpontjába, mert Urunk és Megváltónk centrális helye mind a megváltásban, mind a későbbi egyházi-teológiai reflexióban megkérdőjelezhetetlen, mégis akkor miért ez a közeli helyzet? Alig ér véget az evangéliumi történetek, Jézus életének négy evangélista által megírt örömüzenete papirusz tekercsekre rögzítése, összeszerkesztése, máris előáll a nem kánoni Júdás evangéliuma? Miért foglalkozik vele Papias Töredékeiben? És az egyházatyák mind, meg a zsidó hagyomány is? És a reformátorok, Kálvin, Luther? 


Dante Alighieri Isteni színjátéka, a világirodalom legnagyobb filozofikus költeménye Pokoli színjáték részének egyik jelenetében miért szán az alvilág legalsóbb bugyrában, a fagy és a jég világában helyet Júdásnak, ezt üzenve: nem a meztelen és visszataszító pénzsóvárgás, a harminc ezüst káprázata okozta végzetét, hanem valami más. Mégpedig a hideg, számító, szívtelen racionalitás, ami a cselszövésre, árulásra, előre meghozott, de jól leplezett döntésben húzódott meg. Ezért három éven át eljátszotta, hogy a tanítványokhoz tartozik, de ez csak látszat volt, mert a gondolata másutt volt. Érdeklődése a 12 tanítvány közé vitte, érdeke másutt tartotta fogva a lelkét, ha olykor feléledt ez is benne. Isten szeretetével, Jézussal szemben, aki mindent mindig nyíltan szólt és publikusan cselekedett, Júdás az álruhás ember volt a sanyarú hét drámájában. A báránybőrbe bújt farkas. S a legnagyobb szeretet Jézusban azáltal mutatkozott meg, hogy Ő kezdettől tudta, mi lakozik az emberben, így Júdásban is, mégsem küldte el, nem alázta meg, nem leckéztette minduntalan, nem piszkálta előre, hanem engedte, hogy tragikus jelleme megmutassa lényegét. Hogy legyen személyes apokalipszise, önlelepleződés. A hamis,  a kétarcú embert ismerte Jézus, tudta, s előre kimondta: egy a 12 közül el fogja árulni Őt. Egyikük ördög, diabolosz, a kárhozat fia (Ján 6,70; Ján 17,12). Ezért mondta a Gecsemáné-kertben elfogatásakor, letartóztatásakor: Amit tenni akarsz, tedd meg hamar! (János 13,27). És hozzátette: Én tudom, kiket választottam ki, de  be kell teljesednie az Írásnak (Ján 13,18). Micsoda ismeret és micsoda alázat, önfegyelem!


Júdás a kereszten, nem Jézus - a hazugság folytatódik


Említhetnénk a nagy reflektálók, Júdás-tanulmányozók között Shakespearet is, aki a VIII. Henrik-ben az Isten képét hordozó ember drámájának nevezi az önszeretetet, a júdási jellegzetességet, szemben a jézusi Isten-, és emberszeretet teljességével. Ugyanakkor minden Júdás-történet görbe tükre, és már szinte gúnyirat Barnabás evangéliuma, ami a korai 15. század óta téveszméket terjeszt, hirdetvén: Júdás volt az, akit keresztre feszítettek, nem Jézus! Mi lenne más ez, mint a diabolikus hazudozásnak, történelem hamisításnak az egyik európai csúcsteljesítménye, ami magával Júdással kezdődött el? Hiszen Lukács, a tudós orvos és hű Jézus-tanítvány evangéliumában kategorikusan így fogalmaz: „A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek" (Luk 22,3). Ugyanakkor festők is ábrázolták a nagy jeleneteket, az árulás éjszakáját a Gecsemánéban, vagy az utolsó vacsorán, amint Júdás a Mester kezéhez hasonlóan az asztalon pihenteti kezét. A reneszánsz valamennyi festőiskolájában születtek ilyen alkotások, Giotto, Caravaggio és mások remekművei után a 19. században James Tissot, a francia hugenotta ősök leszármazottja, aki éveket töltött a Szentföldön, nagy beleérzéssel járva végig a Biblia nyomán Jézus és a választott nép útjait, úgy ábrázolja Júdást, mint aki egész jellemében a számítást testesíti meg. Némi, de jól látható iróniával az egész figurának olyan testtartást ad, kissé kifordult lábfejeinek bemutatásával, ami egész karakterének a sajátos tengelyferdülését sugallja. Még két könyvet említek, amiről nem feledkezhetünk meg. Ebben a részben az egyikről írok röviden.


A nagyszerű angol írónő, a kifinomult gondolkodású és stílusú, rendkívül empatikus képességű Ellen G. White 1898-ban megjelent, 40 millió példányban világszerte olvasott Jézus életrajza vagy 20 nyelven hirdeti Urunk életének csodáját. A korok vágyakozása (The Desire of Ages) című, félezer oldalas nagy regényében egy teljes fejezetet szánt ennek az ellentmondásos vagy éppen nagyon is egyértelmű, "emberalatti" embernek, karakternek, Júdásnak. Annak, akinek a története a végzetesen elhibázott élet története volt, mivel élhetett volna Isten dicsőségére Jézus mellett - írja Ellen White. Ehelyett önkezével vetett véget sorsának, miután rádöbbent: "Vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el" (Mát 27,4), s visszavitte a templomba a vérdíjat, a 30 ezüstpénzt. Már nem volt ideje, bátorsága (?), vagy éppen az elrendelt út tartotta fogva, s nem tudta meglépni a tékozló fiú fordulatát, aki a bűnvalló szó kimondása után megtette a bűnbánó zarándoklatot is az elhagyott otthon, az atyai ház felé. Ő a rettenetes lelki teher alatt, mintegy a golgotai kereszt ellensúlyaként eldobta az életét. Nem tette le Jézus elé, ahova tartozott volna a három évi személyes mellette lét után, hanem ment, és felakasztotta magát. Jézus megváltó keresztje árnyékában, az Atya iránti engedelmesség megváltói szenvedésének hátterében, nem messze a Koponya hegyétől ott zajlik le egy öngyilkosság drámája. Az önmaga útját járó, megvezetett ember, a mindenkori diabolikus megragadottságú személy tragédiája. A hazugság, az árulás drámája. Micsoda kontraszt! Jézus kontra Júdás! Júdás útjának csak lejtmenete volt. S ez a legmegrázóbb benne. Jézus útja felfele vezetett egyre inkább, mennyei, örök, kozmikus, megváltói távlatokba. Júdásé a semmibe. A fejjel lefelé esés, a derékban szétszakadt, nem csak kettétört élet, hanem szétszakadt test fizikai gyötrelmében. A diabolikus út vége ez - a szétdobáló démoni lélek végül szét is szaggat, s teszi ezt az ember saját kezével! Micsoda sorsirónia! A bűn észveszejtő paradoxona! Ahogyan Péter apostol később egyik már szinte naturalisztikus, majdnem horrorisztikus stílusban fogalmazott igehirdetésében találóan és megrendítően felvázolta a júdási út, életmód, életfelfogás végét: "Közénk tartozott...Gonosztettének jutalmából mezőt vett, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékben, és egész belső része kifordult (ApCsel 1,16). Való igaz: az ember útja Isten-, és ember árulással, önhittséggel: lejtmenet a semmibe. Az ECCE HOMO útja, a hit emberének útja Gecsemáne-kerten, Via Dolorosán, Golgotán, kereszten át felfele menetelés égi magasságokba. Feltámadás, feltámasztás, örök élet, beteljesülés. Az utólag felébredt lelkiismeret vádja elől nem lehet kitérni Júdásnak sem: vagy Isten előtt teszem le bűnömet, vagy bűnöm mond ítéletet fölöttem. Erről szól leginkább Júdás, a Kárhozat Fia, az istenellenes szellemtől megszállott ember tragédiája. A lelkiismeretről, amit nem lehet megvenni, s nem a pénzről. Micsoda 21. századi dráma ez! Ellen White-nak igaza van: gyönyörű történet lehetett volna, hiszen Júdás Jézus mellett volt három éven át, de mégsem Vele,  s így a legnagyobb tragédia lett belőle. Mellette - mégsem Vele...



 

22.940 - Bencze Izabella: Anyukátok nem mondta?


Feladó: Attila Árpád Péteri
Dátum: 2018. március 28. 22:51
Tárgy: Bencze Izabella: Anyukátok nem mondta?
Címzett: 


Anyukátok nem mondta?

Már 27, 2018 | Bencze Izabella, Blog |


Drága Édesanyám már csak az égből figyel, de onnan nagyon. Érzem a bánatát, ha valamit nem úgy teszek, ahogy tanította, és érzem, ha elégedett a tetteimmel. Hála és köszönet, mert a legtöbbet tette, amit egy anya tehet. Emberré nevelt. Olyanná, mint általában az ember. Gyarlóvá, sérülékennyé, de megtanította, hogy a lelkiismeret és a hit mindig tisztességgel segít majd eligazodni és dönteni az élet göröngyös útvesztőiben. Tanított, példát mutatott. És mondta, csak mondta. Figyelmeztetett: szeresd a felebarátaidat.


Mondta, hogy nem szabad a másét elvenni, nem szabad árulkodni. Nem szabad másokat megalázni, a becsületüket megsérteni. Nem szabad másokat gyűlölni, és elítélni ok nélkül. Nem kell nagyravágyónak lenni, és az alázat a legszebb erény. Nem szabad senkit félrevezetni. Szeretni kell azokat, akik elesettek, sérültek, mások, mint mi. Mondta, hogy szeretni kell a hazánkat. De azt is mondta, hogy tanulni kell. Mindent, ami csak megtanulható. És dolgozni kell, keményen, és felelősségteljesen.


Azt is mondta, hogy szeretni kell Istent, mert ő adta az életet. És szeretni kell a szüleinket, apát, anyát, testvéreinket. És tisztelni kell az idős embereket, mert nélkülük nem élhetnénk úgy, ahogy élünk. Sok mindent mondott még.


Mondta, hogy megvalósíthatjuk önmagunkat, de csak úgy, hogy másnak ne okozzunk kárt. És hogy az emberi szabadságnak van korlátja. Ott a korlát, ahol más szabadságát már zavarjuk. De például azt is megtanította, hogy klasszikus zenei hangversenyen nem szabad a tételek között tapsolni. Nem azért, mert nem illik, hanem mert orvul tönkre tesszük az alkotók teljesítményét, és saját élményünket.


Kíváncsi vagyok, hogy mások anyukája is mondott ilyeneket a gyerekének? Mondott- e olyant más anyukája, hogy nem szabad hazudni sem reggel, sem éjjel, sem nappal? Mondta-e, hogy a nemzet nem játékszer? Olyant mondott-e, hogy nem szabad saját nemzettársainkat megtagadni, a szemüket kilőni, ok nélkül összeveretni, majd kitüntetni a pribékeket.


Meg hogy nem szabad vezetőnek lennie annak, aki képtelen rá, és kártékony a nemzetére. Meg hogy az alkohol ártalmas. No meg a kábítószer is az. Például mondta-e más anyukája, hogy nem sípolunk a nemzeti ünnepünkön, mert megzavarjuk a valóban ünneplő tömeget. És mondta-e, hogy nem szabad nőkkel, főként a gyermekeink anyjával dulakodni? Meg csúnyán, trágárul beszélni. Még négyszemközt sem! És mondta-e más anyukája, hogy az egyenes gerinc milyen fontos tényező? Mondta-e, ha országot akarunk vezetni, ki kell tartani a meghirdetett elveink mellett?


Elmesélte -e más anyukája, hogy mit jelent a hitelesség, és miért fontos? Mondta-e, hogy nem szabad az idős emberek húzós kiskocsiján gúnyolódni, és elítélni másokat olyanért, amit mi magunk is megteszünk? És mondta -e más anyukája, hogy aki színésznő akart lenni, de politikus lett, a pódiumon ne színészkedjen? Mert az például nem hiteles. Mondta -e más anyukája, hogy nem döntjük be holmi feltűnőségből több millió ember vágyát 266 ezer aláírással?


Olyan milliók vágyát, akik már idősek ahhoz, hogy legyen esélyük hazánkban hallgatni nemzeti himnuszunkat sportolóink világsikere okán. Eddig ugyanis nem tehették, mert azzal voltak elfoglalva, hogy olyan jövőt építsenek, ahol a fiatalok szabadon felforgathatják a világot. Börtön, körömletépés, csengőfrász, kitelepítés, malenkij robot nélkül.


Mondta-e mások anyukája, hogy nem így kell köszönetet mondani? Mondta- e azt is más anyukája, hogy nem szabad rongálni sem festékkel, sem máshogy közös vagyonunkat? Mondta-e más anyukája, hogy beszéd helyett ne kotkodácsoljunk, mert a beszéd az szent. Csak az embernek adatott meg ez a kincs. Apropó, ha már a beszédnél tartunk, és így a szövegértésnél, mondja-e más anyukája, hogy tanulni kell?


Nem tüntetni, hőbörögni, betanított szöveget mantrázni. Mert a diák feladata a tanulás. Honnan tudná egy tizenéves diák, hogy mit kell megtanulnia az életben? Nem tudhatja, hiszen még fenekén a tojáshéj. Majd ha mindent megtanult, megértett, akkor választhat, hogy mit felejt el. Nekem legalábbis ezt mondta az anyukám. És mondta -e más anyukája, hogy nem szabad árulkodni? Ha bajunk van a családdal, a közösséggel vagy a hazánkkal, akkor beszéljük meg egymással, mielőtt feljelentést teszünk?


Főként az Uniónál. Elmesélte-e más anyukája, hogy mi az a hazaárulás? Meg hogy miért nem szabad csupán politikai indokokból más karrierjét, életét tönkre tenni? Mondta-e más anyukája, hogy csak addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér? De ne légy irigy sem, mert az a hét főbűn egyike? Na és hogy főbűn még a kevélység, a kapzsiság, a bujaság, és a harag is. És hogy a bűn azt jelenti, hogy el kell kerülnünk.


Mondta e mások anyukája is, hogy ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj, tiszteld apádat és anyádat? Hogy mások becsületében ne tégy kárt, és mások tulajdonát ne kívánd? Ja, hogy a tízparancsolat is ilyeneket mond? Nem lehet, hogy Istennek, és azoknak az anyukáknak van igazuk, akik ezt mondják? Biztos, hogy a helyes út a korlátlan, másokat megalázó, bántó, zavaró, álságos szabadság?


Biztos, hogy a bűnözőnek vagy a betolakodónak több joga van, mint a bűntelennek, és az őshonosnak? Biztos, hogy a helyes út az istentagadás, és a hitnélküliség? Biztos, hogy a követendő út a fél- vagy teljes tudatlanság? Biztos, hogy a nyílt társadalom a jó cél, ahol nincs múlt, nincs gyökér, nincs kapaszkodó, nincs család, csupán gender van? Biztos, hogy egy célt akarunk: a másik ember eltiprását a saját érvényesülésünk érdekében? És biztos, hogy egy láthatatlan, ellenőrizhetetlen, leválthatatlan hatalomnak akarjuk alárendelni magunkat, gyermekeinket, unokáinkat?


Biztos, hogy az a helyes út, ha szó szerint kitérünk a hitünkből? Ha eltöröljük emberi mivoltunkat, megtagadjuk génjeinket, hazánkat? Biztos, hogy az a jó út, ha liberalizáljuk a drogfogyasztást, hadd hülyüljön tovább az emberi nem? Biztos, hogy az a jó út, ha újból segélyeket adunk a munka jól megérdemelt jutalma helyett?


Az a jó, ha a hatalom érdekében a csillagokat is letagadjuk az égről? Ha bemocskolunk másokat, és felháborodunk, ha a sértett erkölcsi, vagy jogi elégtételt ígér? Biztos, hogy az a jó út, ha kidobjuk a szemétbe őseink hitét, és felvesszük egy más kultúra saria-jegyeit? Biztos, hogy azt akarjuk, hogy a totális és kötelező genderizmus miatt nekünk ne, csak a muszlimoknak szülessen gyerekük?


S ha mégis lenne néhány utódunk, biztos, hogy rettegésben akarunk majd élni, hogy ki, és mikor erőszakolja, öli meg őket? Biztos, hogy szeretnénk úgy élni, hogy bármikor felrobbanthatnak, leszúrhatnak, elgázolhatnak olyanok, akiket befogadunk magunk közé? Biztos, hogy fel akarjuk forgatni és tönkre akarjuk tenni az általunk ismert világot? Azt a világot, amit Isten tökéletesre teremtett? Biztos, hogy ki akarjuk irtani azt az embert, akit Isten az ismert világok legtökéletesebb élőlényeként alkotott meg? Sajnos, sokan vagytok, akik ezt akarjátok. Sokan vagytok, akik hatalomvágyból, tudatlanságból beletapsoltok a tételek közé. Sokan vagytok, akik a már mérhető alkotást, nemzetépítést ki akarjátok irtani.


Biztos, hogy mindent le kell rombolni csak azért, mert nem ti hoztátok létre? Hogy vannak hibák? Talán nem is kevés. De hogy van értelme a mára elért magyar életnek, és lehetne békében, tisztességben, egymást elfogadva, hazánkat szeretve, gyökereinket ápolva és tisztelve is élni, az biztos. Hogy nem kellene a nehezen, közösen elért eredményeket hazugságokkal, irigységgel, tapasztalatlansággal féktelen hatalomvágytól hajtva lerombolni, hanem közös erővel, a hibák kijavításával tovább kellene építkeznünk, az is járható út.


Hogy nem kell mindenáron képviselőnek vagy miniszterelnöknek lenni, még nem hallottátok? Hogy jó átlagos emberként is tükörbe nézni, hogy így is kerek lehet a világ, így is lehet a jövőért tenni, és semmikor sem jó saját magunkat szembe köpni, ezt nektek anyukátok soha nem mondta?

Dr. Bencze Izabella


22.939 - ​Dr. Békefy Lajos Ph.D.: MAI NAGYPÉNTEKÜNK ÜZENETE: ÉBRESZTŐ EURÓPA, ÉBRESZTŐ, MAGYARORSZÁG!


Feladó: Békefy Lajos
Dátum: 2018. március 29. 22:58
Tárgy: MAI NAGYPÉNTEKÜNK ÜZENETE: ÉBRESZTŐ EURÓPA, ÉBRESZTŐ, MAGYARORSZÁG! - ez a szerző 805.- cikke a kolozsvári agnusradio.ro-on
Címzett: Kutasi József <jozsef@kutasi.eu>


TISZTELT HÖLGYEM, URAM!

KEDVES ERDÉLYI, KIRÁLYHÁGÓ-MELLÉKI, FELVIDÉKI,

DÉLVIDÉKI, KÁRPÁTALJAI, HORVÁTORSZÁGI,

SZLOVÉNIAI, BURGENLANDI ÉS NYUGAT-EURÓPAI,

TENGERENTÚLI MAGYAR TESTVÉREIM!

 

Ezzel a nagyheti drámát és Megváltó Urunk emberré emelő szenvedéstörténetét, majd győzelmes üdvözítéstörténetét felidéző elmélkedő sorokkal kívánok Kedves Mindnyájuknak Isten Lelkétől áldott, Feltámadott Urunk békességet hirdető és nyújtó Igéje által megszépített ünnepi előkészületet és boldog Húsvétot! Áldás-békességgel, 

​​
Dr. Békefy Lajos Ph.D. 


MAI NAGYPÉNTEKÜNK ÜZENETE: ÉBRESZTŐ EURÓPA, ÉBRESZTŐ, MAGYARORSZÁG!


MERT MA IS VANNAK, AKIK NAGYPÉNTEKET SZÁNNAK HAZÁNKNAK ÉS A VILÁGNAK


Úgy tűnik, ma is vannak nem kevesen, akik a nagypénteki állapotban, a vér, a gyilkolás, a félelem, a terror állapotában akarják tartani a világot, Európát, milliók életét. Akik azt próbálják elhitetni, hogy az emberi sors végállomása a Golgota, a nagypénteki dráma, a zűrzavar, a pusztulás. Voltak, vannak, akik befejezetlen nagypénteket akarnak ránk kényszeríteni migránsokkal, bizonytalansággal, félelemmel. Ahogyan Boualem Sansal algériai születésű francia író "2084 - a világ vége" című könyve megjelenése után párizsi sajtóértekezletén megjegyezte: Nem veszitek észre, hogy a terrorakcióknak az igazi célja Európa elbizonytalanítása, a félelem pszichózisának fenntartása?  Nagypéntek egy-egy kínhozó szögét jelentik a napi brutális támadások hírei, és a Nyugatról hazamenekülő honfitársaink interjú-vallomásai. Ilyen sem volt még! Vagy az utcán, az iskolában és a családi otthonokban „halkan", „diszkréten" elkövetett erőszak és mindennapi lélekgyilkolás. A szögeket egymásnak osztogató szemléletnek és manipulációnak jól mérhetők a „teljesítményei": előítéletek, tudatos féligazságok, családok széthullása, magyar nemzettudat rombolási kísérletek tengerentúlról fizetett sisere-haddal,  gyűlölködés, irigység, morális és anyagi infláció, félelemkeltés, félelemben tartás, manipuláció. Éppen ebben a helyzetben egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy  nagypéntek után van folytatás, mert Isten így akarta. Húsvét minden évben ünnepi nagy felütés, az idők rendjébe iktatott tapasztalati érv, immanensen transzcendens ünnepi cezúra, felkiáltójel amellett, hogy igenis van folytatás, megújulás, élet, remény, jövő, megmaradás addig, amíg a történelem Ura ezt akarja. És amíg figyelünk Igéjére, szavára, s lelki tengelyünk marad a Biblia. Ő ugyanis egyet nem akar, hogy egyéni és közösségi, kárpát-medencei és honi, európai és világtörténelmünk megrekedjen a nagypénteki véres drámánál, látszólagos vereségnél! Éppen ezért hitébresztés kell, lelki riadóztatás, mennyei energiákkal történő feltöltődés - amíg nincs későn! 


Írja Dr. Békefy Lajos


A hit lelki kerítését fel kell húzni mindennél erősebb lélekacélból!


Hitvalló, bátor asszonyok, férfiak, fiatalok kellenek a hazának ma is, olyanok, akik elkísérték Jézust a Golgotáig. Olyanok, akik első hírnökei lettek húsvét hajnalán az új világnak.  Mindegyik evangélista megemlékezik róluk. Már Máté ír az együtt érző asszonyokról, akik Urunkat utolsó szívdobbanásáig elkísérték. Legalább heten voltak ott a keresztnél. És a szeretett tanítvány, János. Szeretetük, ragaszkodásuk Urukhoz minden kockázat vállalására képessé tette őket. Nem törődtek a körülmények hatalmával, a római világi és a zsidó vallási hatalom által megrendezett kőkemény körülményekkel. Lelkükkel és szemükkel egészen Jézuson csüngtek, megelőlegezve a reformáció nagy igazságát: Solus Christus – egyedül Krisztus. Mivel egyedül Ő a Szabadító. Odaadásuk olyan nyílt, félreérthetetlen volt, hogy magdalai Mária szinte testestül-lelkestül „odatette" magát a Keresztre Feszített elé. Van-e bennünk ebből az odaadó, Őreá feltekintő hitből? Mert csak ez az acélkerítéseknél, NATO drótoknál erősebb hit képes egyedül  a migrációs és nemzettelenítő áradattal és agymosással szemben igazi belső kerítést felhúzni. Mert a hitetlenséggel vagy a vakhittel szemben csak az erős, szabad, biztos keresztyén hit védhet meg minket. Amíg ez nincs, vagy nem működik, elsődlegesek az erős kerítések. De belegondolunk, mekkora lelki erőmű lehetne hazánk újra, ha 2,5 millió protestánsa, meg 7,5 millió római katolikusa oda tudna fordulni a kereszten értünk győztes, feltámadott Jézushoz?!


A magyar lélek fantasztikus beleérzése – „magyar út" az üdvtörténetben, a mai európai útvesztések között



Egy 19. századi magyar imádság sorra veszi nagy alapossággal, népies regöléssel az Úr Jézus sanyarú hetének, szenvedéseinek számát. Mennyi fantázia, odafigyelés, együttérzés, beleérzés, azonosulás, alaposság mutatkozik meg a magyar lélek ilyen tiszta számvetésében! Micsoda gondosság és pontosság,  hiszen valaki(k) ezeket a számokat kigondolta, közben pedig lelkileg végigzarándokolta a Via Dolorosát járó Názáreti Jézus útját. Magyar imitatio Christi ez, Krisztus-követés magyar módra. Gyönyörű!  Így olvassuk a számokat: 102, 30, 7, 129, 33, 1666, 1000, 3, 37, 5475, 580, 30430. Lehetne bizony ismeretlen írójától alázatot, azonosulást tanulnunk. Imádságos hazaszeretetet.


Óh, Uram Jézus Krisztus! Ki százkét csapást a zsidóktól felvettél, azoktól a kertben harmincszor pofon verettél. Annás házánál hétszer földre estél, fejeden, karjaidon és melleden harminc ütést szenvedtél, vállaidon is harmincat, szent hajadnál fogva harmincszor vonattál, szentséges szívedből százhuszonkilenc fohászkodást bocsátottál, harmincháromszor szakálladnál fogva hurcoltattál, halálosképpen taszíttattál. Hogy a kereszttel a földre estél, tehát ezerhatszázhatvanhat csapást ostorozásodkor szenvedtél, szent fejeden a töviskorona miatt ezer sebet szenvedtél. A kereszten három hegyes tövis szent fejedet átjárta, orcádra harminchétszer köptek, szent testeden ötezernégyszázhetvenöt seb. A vitézek, kik megfogtak, ötszáznyolcvanan voltak, a hóhérok harminchárman, kik kötözve vezettek: hárman. Vérednek cseppjei, melyek kiszármaztak szent testedből, harmincezernégyszázharminc volt. Kérlek Tégedet, e keserves kínszenvedésed, vérednek kiontása és szent halálod által, minden bűneimnek bocsánatáért, és hogy engem megments minden testi és ördögi veszedelemtől…


Európa hitben még ma is alszik –  hány Gecsemáné-kert kell az ébredéshez?



Ma Európa fél, mert terrorcselekmények, Párizs, Brüsszel, Köln, és sorolhatjuk növekvő számban -  riasztják fel álmából, jóléti és önelégedett szendergéséből, önzéséből, a biztonságtechnika csúcsteljesítményeivel összetákolt álbiztonságából. A Krisztustalanná tett/vált kontinens riadt nyusziként dermed bele a váratlanul támadók reflektorfénybe. Úgy él még mindig, mint a tanítványok Jézus közelében. Ő vért verejtékezik, a tanítványok meg alszanak. Még imádkozni sem voltak képesek Vele! Pedig az események már rég riadót, ébresztőt fújtak, mégsem pattannak talpra, térnek észhez. Mit tehetett Jézus ezt látva? Imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár. Mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te". Jézus odament a tanítványokhoz és aludva találta őket, s mondotta Péternek: Így nem bírtatok vigyázni velem egy órát sem? Teljesen nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a megváltás, a szenvedés útját egyedül kell végigjárnia. Egy - mindenkiért. Csak Istenre, Atyjára számíthatott. Vannak nekünk is élethelyzeteink, ahol már emberek nem segíthetnek, ahová nem jöhet velünk senki, csak Isten. Mekkora erőforrás tudni, hogy Ő soha el nem hagy! Az Ő erejével győztesek leszünk" – írta egykoron a genfi reformátor, Kálvin. Így gondolkodott el a keresztről, amiből ismét kiderül az, hogy e paradox fogalmazás, amit az angolszász világban századok óta használnak a nagy hét szenvedéstörténete csúcsának megjelölésére: „Jó Nagypéntek- Good Friday" - mégiscsak telitalálat, útra indítás az élet, a megújulás, a remény felé. Ebben a szent paradoxonban rejlik igazi ereje! 


Miért, s mire jó nagypéntek?


Igazából mindenre! De van egy sajátos értelme, célja, üzenete Jézus szenvedésének, kereszthalálának. Az, hogy Isten nem bocsát értelmetlen, céltalan, vak szenvedést, próbát senkire. Ő nem sorsrontó Isten, hanem életmentő Atya. De mi akkor az Isten Fia szenvedésének az értelme, és célja? Mert ha ezt átlátjuk, rájövünk arra is, hogy Jézus szenvedésében, kínhalálában volt valami nagyon jó, sőt az volt a legfőbb jó. Jézus kereszthalálában a látszat és a valóság, a pillanatnyi értelmetlenség, és a végső értelemadás csapott össze, ütközött meg. A jó a rosszal, az emberi és az isteni, a szent és szentségtelen, a bűn és a tisztaság szinte apokaliptikus, mégis rövid időn belül eldőlt végütközete volt az az első és páratlan nagypéntek. Hiszen ez a lényeg: kinyilvánult harmadnapra Isten végleges győzelme minden emberi, vallási, indulati sötétség és gáncsvetés, történelmi-politikai kelepceállító értelmi és bűnöző rafinéria, brutális vallási és politikai hatalmi eszközhasználat fölött. Abban a jézusi győzelemben kiderült az is, hogy a Júdássá, Barabássá, meg Kajafássá romló ember gátlástalanul elmegy a végsőkig: az "Isten-gyilkosságig" is fizikailag, ideológiailag, ateista tagadásban, rafinált szkepszisben, kétely-hintő konokságban. Még ha azt vallási és hatalmi érvekkel alá is támasztja, önmagának talán, de senki másnak nem tudja igazolni tette „jogosságát". Az emberben lakozó ősfenevad, a Sátántól önmagából kifordított, emberformájú „ördögfi", a lefele transzcendáló, önmagát egzisztenciális lejtmenetben alulmúló "alig-ember", az Antikrisztussal szövetséges bukott ember félelmetes valósága lepleződött le a kereszten – egyszer s mindenkorra. Meg az is, hogy Isten is elmegy a végsőkig: a végtelen irgalmasságig mentő szeretetében! Önmaga odaáldozásáig. A látszólagos önmegsemmisülésig. A kereszt mélységéig. „Jó" tehát ezért is nagypéntek, nagyon jó, mert napnál világosabban kiderül: az isteni irgalmasságé a végső szó, ott és akkor és mindörökké! De másért is jó nagypéntek.


Azon a „jó nagypénteken" nem csak a bűnben eltorzult emberarc ábrázolódott ki minden időre, de a vér, ecet, töviskorona, szögek és brutális csőcselék indulata ellenére is feltisztuló, kirajzolódó, mindenek fölé emelkedő, s mindenekben megjelenni tudó, és a mindenkori meggyötört emberarcokat felemelő, átragyogó, megtisztító istenarc is kiábrázolódott a szenvedő Isten-Ember arcvonásain. Ha ez az Isten-arc, a tiszta Ecce Homo-jellegű arc odafordul az emberi torzókhoz, eltorzult arcokhoz, akkor Benned, bennem  egyszerre elkezd növekedni, kibontakozni a homo novus, renatus, az ember, sőt: az új, újjászületett ember. Növekedésnek indul bennünk a szenvedésben gyűlöletet nem ismerő, az átkozódást szótlanul hordozó Jézus-arc, az új lelki ember átszenvedett, letisztult, gyönyörű békességet sugározó arca. Így cseperedünk nagykorúvá az istenképűségben. Így növekszik majd hitbeli és erkölcsi tartásunk, evangéliumi értékrendünk, konstruktív és pozitív világszemléletünk. Szeretetünk az Ő forrásaiból buzog fel és töltődik fel. Így tehát az emberarc, és Isten-arc szembesülése és eljövendő egybeformálódása kezdődött meg ott a Golgotán, a Koponyák hegye véresen, halálosan kemény és komoly valóságában. S attól kezdve az Isten-arc lett meghatározó minden hívő arcán. Ő jelenik meg lelki „fotónkon". Ezért hisszük, valljuk Pállal: „Amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is" (1Kor 15,49). 


Soha ne adjuk fel ünnepeinket!



Mindezek után egy alapvető kérdésünk maradt csupán: tudunk-e még mi, magyarok ilyen megújító, egyént és közösséget, hont, otthont, hazát, házat és egyházat átformáló módon ünnepelni? Szinte már alig merjük megkérdezni: keresztyén módon tudunk-e még ünnepelni? Vagy ugyanolyan ellentmondások között élünk, mint Európa nyugati fele? A reformáció egyik svájci fővárosában karácsony másnapján több teraszos kávézó volt nyitva, mint amennyi templom, s a muzulmánoktól megtöltött teraszokon a keleti muzsika szinte elnyomta egy-egy templom halk, csaknem bocsánatkérő harangkondulását. Szóval: tud-e még Európa, tudunk-e még mi magyarok ünnepelni? A régiek igaz mondása summázza számunkra a lényeget: „Töltsd be az ünnepet lélekkel, lelkedet pedig az ünneppel!"…


Ébresztő, Európa, ébresztő, Magyarország!


Igen, hitvalló, bátor keresztyén asszonyok, nők, fiatalok, és férfiak kellenek ma Hungáriának. És Európának. Olyanok, akik helyükön vannak, mert rátaláltak krisztusi élettengelyükre. Mert fix pont van a lábuk alatt, szilárd fundamentum, a hit törhetetlen kristálytengelye, ahonnan kifordíthatják a világot négy sarkából. És megállíthatják az újra és újra támadó szellemi és fizikai zsoldosokat.  Vagy megtörténik ez a krisztusi megerősödés, megújulás, a lelki fegyverek felvétele, vagy minket forgatnak ki a maguk zárt vallásosságából mások felé soha kilépni nem tudó vallások fanatikusai. Ébresztő! Ahogyan Pál üzente az efézusiaknak: "Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben....Felövezve derekatokat igazságszeretettel...a hit pajzsát...az üdvösség sisakját...a Lélek kardját" (Efézus 6,11kk). Ébredjünk! Lelki fegyverzetet fel! Keressük és ragadjuk meg a mennyei és a történelmi kapaszkodókat, mentőöveket! Nagypéntek keresztje és húsvét győzelme, a Megfeszített és Feltámadott Úr nevében. A Győztes nevében és az Ő segítségével. Továbbsegítő nagypénteket, Magyarország!