Dátum:
Tárgy: Levél dr. Morvai Krisztinának: Értéktelenek-e a magyar emberek?
Címzett: jozsef@kutasi.eu
Kedves Krisztina!
Most olvastam a honlapodon, hogy felhívást tettél közre „Értéktelenek-e a magyar emberek?" címmel, amire keresed a választ. A felhívás tárgyára egyértelmű a válasz: a magyar emberek értékesek, de nincsenek megbecsülve, a tehetség nem érvényesülhet. Én inkább úgy tettem volna fel a kérdést, hogy meg vannak-e becsülve a magyar emberek, fontosak-e az ország számára? Meg is adom erre a választ annak tudatában, hogy véleményem szerint nem lesz ezen a téren változás. Ezt nem a pesszimizmus, hanem a realitás mondatja velem
.
Történetemet ismered, nem kell bemutatnom, a dolgok azóta sem változtak. Diplomásként, fiatalként immár több, mint fél évtizede ugyanabban a méltatlan helyzetben vagyok, amit megismertél. De nézzük, miért is van jelenleg ez az állapot? Itt lehet a kormányt szeretni, nem szeretni, lehet a külföldre és egyéb mumusokra mutogatni, de leges legelőször inkább magunkba kell néznünk, mit rontottunk el mi magyarok, mivé vált a hajdan szép magyar lélek. Miért van az, hogy az egykor a tudománnyal és az intelligenciával szinonim MAGYAR, mint főnév mára a sok esetben negatív jelzővé vált? Mit tettünk mi annak érdekében, hogy közösségünk épüljön, fejlődjön, országunk gyarapodjon? Ebben benne van egyaránt országunk vezetőinek a sara, de benne van a nép hibája is. Legelőször a közösség széteséséről, majd az emberek egymáshoz való viszonyáról írnék.
Magam példáján tapasztalom már gyermekkorom óta, pontosabban 6-7 éves koromban észrevettem, hogy itt egy tudatos bomlasztási, társadalomszétverési folyamatról van szó. Általános iskolai tanulmányomat a mai Erkel Ferenc Zeneiskola elődjében kezdtem, ahol kiváló osztályközösségünk volt, mindenkinek mindenkivel jó volt a viszonya. Zömében mosolygósak voltunk, csodálatos közösségi játékokat, programokat szerveztünk magunknak. Mi voltunk az iskola egyik legjobb osztálya. Volt azonban két kulcsfontosságú tanár, az igazgatóhelyettes, aki a magyart tanította, és az osztályfőnök, akiket zavart a mi jó közösségünk. Olyan sikeresen verték szét az osztályt, hogy nyolcadikra az osztályunk régi közösségének csupán negyede maradt meg, az összes többi új diák volt. Én is elkerültem az osztályból, de a régi osztálytársak karácsonykor meghívtak az ünnepélyükre, ahová mindenkinek egy-egy saját készítésű, egyenként becsomagolt pici mézeskalács szivet vittem ajándékba. Később elszakadtunk egymástól, egy-két emberrel azonban továbbra is tartottam a kapcsolatot.
2010-ben - mintegy húsz év után - sikerült megszerveznem egy osztálytalálkozót. A közösségünk nagy része el is jött az összejövetelre. Akadt azonban olyan osztálytárs is, aki „kalandozni" ment külföldre, ott férjhez ment és gyermekük is született. Nem tudok róla, hogy szándékukban állna hazajönni. Húsz év után csodák csodájára ugyanott folytattuk, ahol húsz éve abbahagytuk, felelevenítettük a régi történeteket, csínytevéseket. Nagyon örültünk egymásnak. Feltűnt azonban, hogy az egykor mosolygós, vidám gyerekek mára komor, zárkózott, mosolytalan emberekké váltak. Az egyik leányt meg is kérdeztem, hogy miért nem mosolyog, hiszen régen olyan kis vidám természetű volt. Válasza röviden és tömören hangzott: a tanárok és az élet megtanított arra, hogy ne mosolyogjak. Döbbenetes válasz: a tanárok. Feljebb utaltam rá, hogy az osztály közösségét maga az osztályfőnök és az iskola igazgatóhelyettese tette tönkre. Mi ment végig az eddigi magyar politikában? Kik verték szét az országot? Annak vezetői! Ami kicsiben történt az osztályunkban, az történt nagyban, állami szinten is. Az életemben azokon a munkahelyeken, ahol jó közösség volt, gondosan felépített bomlasztás ment végbe a vezetők részéről. Ott már voltak hű szolgák is, akik a gyalázatos feladatot végrehajtották. Meg kell egyik régi kollégámat említenem. Csupa mosoly volt ő is, akár az osztálytársam. Pár év után találkoztam vele, szintén komor, mosolytalan emberré lett.
Idén decemberben a magyar „életpálya modell" keretében idénymunkán egy nyomdában dolgoztam, ahol rengeteg hozzám hasonló sorsú fiatallal találkoztam. Kis csoportokban ment a munka, én is egy ilyen kis csoportba voltam beosztva. Teljesen véletlenül volt ott az egykori Szovjetunióból származó kis főnök, akit szabályszerűen dühített a nehéz élethelyzetünk ellenére meglévő jókedvünk. Volt annyira unintelligens, hogy ennek még hangot is adott. A cég vezetősége ismerte a problémát, mivel a nő már hét éve ott rontja a levegőt, és eddig egyetlen állandó kolléga sem maradt meg mellette. Mégis ez a nő megtehette egy másik országban, hogy mindenkit elüldözött maga mellől. Ennek ellenére ez a kolléga kell a cégnek.
Az embereknek a kulturált emberi közösségi életen kívül hiányzik az összetartás, az egymásért való kiállás is, ami nem kerülne semmibe! Nézzünk körül az országban! Hány magányos, egyedülálló ember van? Nem törődünk egymással, amit a rádió egyik karácsonyi híre is szépen bemutatott: a legtöbb kihűléses eset nem az utcai hajléktalanok körében volt, hanem az emberek a saját lakásukban fagytak meg. Történik mindez a XXI. században, amikor minden technikai vívmány elérhető. Méltóak vagyunk mi egyáltalán a Homo Sapiens jelzőre? Még az állatok is ösztönösen törődnek egymással, védik a gyengébbet (lásd: elefántok). Mit teszünk ezzel szemben mi emberek? A nagy rohanásban már a családunkra es a barátainkra sincs időnk. Rohanunk annak ellenére, hogy a gépek ma már mindent elvégeznek helyettünk. Miért? Mert ez a trendi?
Szeretnék egy kicsit a politikáról is beszélni! Az emberek másik legnagyobb problémája az állandó, rutinszerű átverés és a rendetlenség állami- és társadalmi szinten egyaránt. A magyar átlagember ideje azzal telik el, hogy a jó esetben nyolc, „normális" esetben tíz-tizenkét órás munka után hivatalokat kell járnia, ügyeket kell intéznie, sokszor azért, mert a hivatalok rosszul, trehány, nem törődöm módon végzik a munkájukat. Ezzel attól a kevés szabadidejüktől fosztják meg az embereket, amit a családjukkal tölthetnének. Ettől lesznek frusztráltak, fáradtak, kimerültek lelkileg és fizikailag egyaránt. Itt lép be a politika. A magyar polgárok nem vágynak másra, mint arra, hogy érdekeiket megfelelő törvényekkel képviselje valaki, kiálljon értük, az ország gyarapodjon, épüljön, fejlődjön. Eddig úgy tűnt, van egy ilyen csapat, akik felvállalták ezt a nemes ügyet, de idővel sorozatos csalódás lett a vége. Az egyik ilyen ügy, az átlag magyar ember életét megkeserítő esemény az N1 TV riporternőjének meghurcolása, munkájától való megfosztása volt. Hogy a másik oldal mit művel, azt tudja mindenki. Itt a legnagyobb probléma az, hogy a „néppártosodás" jegyében nem álltak ki emellett a fiatal riporternő és családanya mellett, neki kell menekülnie, holott ő csupán a munkáját végezte. Nem vették vissza a munkahelyére, nem kért tőle a volt munkaadója az N1 TV bocsánatot. A riporternő segítségével egy nemzetközi bűnözőt sikerült azonosítani. A bűnöző - mint kiderült - nem is a riporternővel veszekedett, hanem azzal a rendőrrel, aki őt az elfogás sikere érdekében elgáncsolta. A riporternő lába hozzá sem ért a „menekülthöz". Ilyenkor elgondolkodik az ember. Még kormányra sem került a nemzet védelmét felvállaló csapat és máris megtörténhet, hogy cserbenhagynak egy csapattársat? Amennyiben mégis volt valamilyen bocsánatkérés, akkor azt a médiákon keresztül a választópolgárokkal illene tudatniuk, nem csak a szavazatokat besöpörni négyévente! Eszembe jutott a Hazatérés Templomában 2016.01.03-án elhangzott prédikáció egy mondata, amely a kb. így hangzott: Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a nemzeti radikalizmus gyűjtőpártjában hányan képviselik következetesen ezt az elvet. Sajnos itt is ugyanazt kell tapasztalnom, mint a volt iskolában, munkahelyeimen, a közösségbomlást. Ez az, ami az embereket nagyon zavarja.
Nekem is volt egy, a riporternőhöz hasonló esetem, egy rokonommal kapcsolatban, aki még annak idején a háború elől a Föld másik oldalára menekült. Nem intézték el a hivatalok a kedvezményes visszahonosítását, ezért én a csapatotokból az egyik nemzeti ügyekért felelős munkatársatokat kértem meg, hogy segítsen idős, immár 95 éves rokonom ügyében. Felháborító és pökhendi stílusban utasította el a segítségnyújtást és a munkájukat trehányul végző hivatalnokokat kezdte védeni. Hogy lehet itt nemzeti együttműködésről, egymásért való kiállásról beszélni? Ezek ugyan apró dolgok, de ezeken változtatva nagyságrendekkel jobb lenne a magyar emberek közérzete! Ezt a kritikát annak tudatában fogalmaztam meg, hogy annak idején csapatotok kérte az őszinte, építő kritikát a választóktól.
Most elkanyarodva a politikától nézzünk szét egy kicsit a Haza védelmének területén! Van egy kedves ismerősünk, akinek élete álma volt, hogy katona, magyar honvéd lehessen. A seregen belül annak egy speciális egységénél szolgált, a legspeciálisabb esetekben neki kellett eljárnia. Örömmel, mély hivatástudattal végezte a feladatát. Egyedüli problémája az volt, hogy vidéken szolgált, felesége azonban Budapesten él és dolgozik. Gyermekük születésének időpontja közeledett., ezért ismerősünk kérvényezte felettesénél áthelyezését Pestre, hogy feleségével lehessen, de hivatását is tudja mellette gyakorolni. Felettese minden empátia nélkül azt válaszolta, hogy hozza le a feleségét, költözzenek le. Honvéd ismerősünk mondta, hogy az kivitelezhetetlen, mivel felesége pár napon belül szülni fog, munkahelye is Budapestre köti. Az elöljárója hatalmi arroganciával erre azt válaszolta, hogy ameddig ő itt a parancsnok, ismerősünk nem lesz sehova áthelyezve. Ismerősünk leszerelt a honvédségtől, otthagyta álmai hivatását és ma egy magán cég megbecsült munkatársa többszörös fizetésért. A Honvédség a vezetői önkény és szakmai féltékenység miatt elvesztett egy négytudású, mély hivatástudattal rendelkező bajtársat, munkaerőt. Ezzel szemben az önkényes vezető - akinek a tevékenysége, különösen ebben a mai súlyos nemzetközi helyzetben, felér a hazaárulással - a mai napig ott van büntetlenül vezető állásában és bomlasztja a honvédséget.
Maradjunk a Haza védelmének területén, jöjjön az én történetem! Pályamódosítás céljából továbbtanulásra szántam magamat és jelentkeztem egy egyetemre. Az egyetem a rendszeres félretájékoztatásokkal, törvények áthágásával, saját egyetemi szabályzatának megszegésével a mai napig lehetetlenné tette, hogy tanulmányaimat egyáltalán megkezdjem, úgy, hogy közben volt egy felvételi vizsgám, amelyen a publikációimra még plusz pontot is kaptam. Az egyetemmel való rendszeres kommunikáció világossá tette számomra, hogy az egyetem nem teljesíti azt az elvárást, amilyen célból azt a kormány létrehozta. A velük való hadakozás eredménye képen több száz ezer forintot is követelnek tőlem jogtalanul, bár ők ezt nem így látják.
Az MTA elnökének közreműködésével és ráhatásával, az MTA berkein belül meg kellene hirdetni - kizárólag állástalan, egyetemi végzettségű fiatalok számára - egy konferenciát, ahol ötleteiket előadhatnák és azok megvalósításához anyagi hátteret biztosítana az állam! A rendezvény sorozatot, a programot úgy kellene szervezni, hogy a különböző szakmájú fiatalok megismerhessék egymás területeit, ötleteit, mert lehetnek átfedések a szakterületek között, és így egymást is tudnák segíteni, erősíteni. Ez fél, -vagy egy évig tartó rendezvénysorozat lenne a jelentkezők számától függően úgy, hogy megfelelő médiafelületet biztosítva minden lehetséges fórumon, kormányoldalakon, médiában, nemzeti oldalakon meg lenne hirdetve a rendezvényre való felhívás és magát a rendezvényt is figyelem kísérné! Mindezek mellett a munkanélküli fiatalok szakmájukon belüli állástalálását is segítené a rendezvény.
Amennyiben ezzel sikerülne az állástalan fiatalokon segíteni, így hatalmas tudás és szellemi kincs kerülne be a munkaerőpiacra, a magyar gazdaság vérkeringésébe, amely pillanatok alatt az országot kilendítené ebből a nehéz helyzetből. Hatalmas, eddig kiaknázatlan energia szabadulhatna fel, ami a magyar nemzet javát szolgálná! A kérdés csak az, hogy célja-e ez az államnak?
Szeretettel üdvözöllek:
