2016. szeptember 1. csütörtök, 20:59 perc
Különösen, ha kontrasztoljuk más ítéletekkel, melyek eredményeképpen kegyetlen, lelkiismeret nélküli gyilkosokat engednek vissza a józan ésszel és a közösség igazságérzetével ellentétes módon a társadalomba, nem ritkán ugyanilyen időtartamú (vagy rövidebb) börtönbüntetés letöltése után.
A bíróság döntéseinek egyik legfőbb mozgatórugója nemcsak az elkövetett absztrakt cselekmény, hanem az elkövető és a konkrét cselekmény társadalomra való veszélyessége kellene, hogy legyen. Cinikus gyilkosokra, akikről semmi okunk feltételezni, hogy a börtönben megjavulnak és szabadulásuk után nem fognak újra gyilkolni, tényleges életfogytigtant kellene kiróni alapjáraton. (Átfogó reformra szorulna az egész büntetőjog és büntetésvégrehajtás, be kellene vezetni a kényszermunkát, mint büntetési formát és azt úgy megszervezni, hogy ne az adófizetők pénzén élősködjenek a társadalmi együttélés szabályai ellen súlyosan vétkezők.)
Budaházy György magyar hazafi, ezt bizonyította egész életével.
Nemhogy nem veszélyes a társadalomra, hanem annak értékteremtő, hasznos tagja.
Érdemes ideszúrni a terrorcselekmény büntetőjogi tényállását:
(1) „Aki abból a célból, hogy
a) állami szervet, más államot vagy nemzetközi szervezetet arra kényszerítsen, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön,
b) a lakosságot megfélemlítse,
c) más állam alkotmányos, társadalmi vagy gazdasági rendjét megváltoztassa vagy megzavarja, illetve nemzetközi szervezet működését megzavarja,
a (4) bekezdésben meghatározott személy elleni erőszakos, közveszélyt okozó vagy fegyverrel kapcsolatos bűncselekményt követ el, bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő."
Mint látható elég tág e bűncselekmény meghatározása, így ismét a bíró lelkiismeretére van bízva a terrorizmussal megvádolt személy sorsa. Különösen abszurd és perverz, hogy míg a 2006-os rendőrterror esetében nem terrorizmus volt a vád (pedig a laikus is láthatja, hogy ami akkor Gyurcsány és Gergényi vezetésével zajlott, az teljes mértékben beleillik ebbe a meghatározásba), Budaházyék esetében – akik egy embert megvertek s néhány molotov koktélt dobtak pártirodákra, (már persze, ha egyáltalában megállja a helyét az, amivel vádolják őket) viszont igen. Testi sértés és rongálás helyett.
A probléma az, hogy a jogi szubkultúra lassan-lassan elkülönül a társadalom úgy amennyire egészségesnek mondható részétől és egy sajátos belső logika mentén termeli az eltorzult értékrendű embereket. Ha megkérdezünk száz embert arról, hogy van-e mit keresni szabadlábon egy visszaeső erőszakos bűnözőnek, horribile dictu gyilkosnak, százból száz az fogja mondani, hogy nem. Ha lesz egy véletlenül, aki másként gondolkodik, az vagy jogász vagy ugyanazon az értékrendi átprogramozáson ment keresztül, mint a jogászok. Nem vitatom, hogy az ügyészi és bírói kar tagjai között is akadnak, talán szép számmal is, olyanok, akik mentesek maradtak a tudatmanipulációtól. Ténykérdés, hogy vannak. De még sincsenek elegen ahhoz, hogy hangadók legyenek. És az a sajnálatos helyzet, hogy ha valaki bekerül a jog fogaskerekei közé, aligha lehet arról meggyőződve arról, hogy végül is igazságos ítélet lesz az osztályrésze.
Hasonló szubkulturális meghatározottság figyelhető meg a színház világában, ahová bekerül egy egészséges, nemzeti gondolkodású ember és jó eséllyel nem is oly lassan agymosott kozmopolitává válik.
A bírói kar tekintélyes részének döntései olymértékben szembe mennek a józan paraszti ésszel és a társadalom igazságérzetével, hogy nincs más magyarázat e jelenségre. (Mondom ezt úgy, hogy magam is jogot végeztem.) Elég csak Marian Cosma gyilkosainak enyhe vagy a saját borába, saját otthonában, saját fagyállót öntő borosgazda elleni súlyos ítéletre gondolni.
Budaházyék esetében nincs még minden veszve. Volt már arra példa, hogy másodfokon alapvetően más ítélet szülessen, mint első fokon. De ha megvizsgáljuk a politikai kontextust is, nincs sok okunk reménykedni. Sokkal nagyobb esélye van annak, hogy egy tisztességes magyar emberen példát statuáljanak, mint annak, hogy az ügyészséggel szembe menve helyén és súlyán értékeljék azt, amit Budaházyék – állítólag – elkövettek.
szerző: Borbély Zsolt Attila - ittHON.ma
szerző: Borbély Zsolt Attila - ittHON.ma
A nemzeti közvéleményt sokkolta a hír, hogy Budaházy Györgyöt 13 év fegyházra ítélte első fokon a bíróság, mint ahogy az is, hogy összesen 125 év fegyházat osztottak ki rá és társaira. Még abban az esetben is, ha elfogadjuk a problémás bizonyítékok dacára, hogy mindazt elkövették, amit felrónak nekik, vérlázítóan igazságtalan ez az ítélet.Különösen, ha kontrasztoljuk más ítéletekkel, melyek eredményeképpen kegyetlen, lelkiismeret nélküli gyilkosokat engednek vissza a józan ésszel és a közösség igazságérzetével ellentétes módon a társadalomba, nem ritkán ugyanilyen időtartamú (vagy rövidebb) börtönbüntetés letöltése után.
A bíróság döntéseinek egyik legfőbb mozgatórugója nemcsak az elkövetett absztrakt cselekmény, hanem az elkövető és a konkrét cselekmény társadalomra való veszélyessége kellene, hogy legyen. Cinikus gyilkosokra, akikről semmi okunk feltételezni, hogy a börtönben megjavulnak és szabadulásuk után nem fognak újra gyilkolni, tényleges életfogytigtant kellene kiróni alapjáraton. (Átfogó reformra szorulna az egész büntetőjog és büntetésvégrehajtás, be kellene vezetni a kényszermunkát, mint büntetési formát és azt úgy megszervezni, hogy ne az adófizetők pénzén élősködjenek a társadalmi együttélés szabályai ellen súlyosan vétkezők.)
Budaházy György magyar hazafi, ezt bizonyította egész életével.
Nemhogy nem veszélyes a társadalomra, hanem annak értékteremtő, hasznos tagja.
Érdemes ideszúrni a terrorcselekmény büntetőjogi tényállását:
(1) „Aki abból a célból, hogy
a) állami szervet, más államot vagy nemzetközi szervezetet arra kényszerítsen, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön,
b) a lakosságot megfélemlítse,
c) más állam alkotmányos, társadalmi vagy gazdasági rendjét megváltoztassa vagy megzavarja, illetve nemzetközi szervezet működését megzavarja,
a (4) bekezdésben meghatározott személy elleni erőszakos, közveszélyt okozó vagy fegyverrel kapcsolatos bűncselekményt követ el, bűntett miatt tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő."
Mint látható elég tág e bűncselekmény meghatározása, így ismét a bíró lelkiismeretére van bízva a terrorizmussal megvádolt személy sorsa. Különösen abszurd és perverz, hogy míg a 2006-os rendőrterror esetében nem terrorizmus volt a vád (pedig a laikus is láthatja, hogy ami akkor Gyurcsány és Gergényi vezetésével zajlott, az teljes mértékben beleillik ebbe a meghatározásba), Budaházyék esetében – akik egy embert megvertek s néhány molotov koktélt dobtak pártirodákra, (már persze, ha egyáltalában megállja a helyét az, amivel vádolják őket) viszont igen. Testi sértés és rongálás helyett.
A probléma az, hogy a jogi szubkultúra lassan-lassan elkülönül a társadalom úgy amennyire egészségesnek mondható részétől és egy sajátos belső logika mentén termeli az eltorzult értékrendű embereket. Ha megkérdezünk száz embert arról, hogy van-e mit keresni szabadlábon egy visszaeső erőszakos bűnözőnek, horribile dictu gyilkosnak, százból száz az fogja mondani, hogy nem. Ha lesz egy véletlenül, aki másként gondolkodik, az vagy jogász vagy ugyanazon az értékrendi átprogramozáson ment keresztül, mint a jogászok. Nem vitatom, hogy az ügyészi és bírói kar tagjai között is akadnak, talán szép számmal is, olyanok, akik mentesek maradtak a tudatmanipulációtól. Ténykérdés, hogy vannak. De még sincsenek elegen ahhoz, hogy hangadók legyenek. És az a sajnálatos helyzet, hogy ha valaki bekerül a jog fogaskerekei közé, aligha lehet arról meggyőződve arról, hogy végül is igazságos ítélet lesz az osztályrésze.
Hasonló szubkulturális meghatározottság figyelhető meg a színház világában, ahová bekerül egy egészséges, nemzeti gondolkodású ember és jó eséllyel nem is oly lassan agymosott kozmopolitává válik.
A bírói kar tekintélyes részének döntései olymértékben szembe mennek a józan paraszti ésszel és a társadalom igazságérzetével, hogy nincs más magyarázat e jelenségre. (Mondom ezt úgy, hogy magam is jogot végeztem.) Elég csak Marian Cosma gyilkosainak enyhe vagy a saját borába, saját otthonában, saját fagyállót öntő borosgazda elleni súlyos ítéletre gondolni.
Budaházyék esetében nincs még minden veszve. Volt már arra példa, hogy másodfokon alapvetően más ítélet szülessen, mint első fokon. De ha megvizsgáljuk a politikai kontextust is, nincs sok okunk reménykedni. Sokkal nagyobb esélye van annak, hogy egy tisztességes magyar emberen példát statuáljanak, mint annak, hogy az ügyészséggel szembe menve helyén és súlyán értékeljék azt, amit Budaházyék – állítólag – elkövettek.
szerző: Borbély Zsolt Attila - ittHON.ma
