2016. január 06. szerda, 09:23
Kedves Honlap Látogatóim!
"...sokan mások is értéktelennek érzik magukat magyarként, Magyarországon? Mivel van ez összefüggésben? A néplélekkel? A politikával? A gazdasági helyzettel?" - így fejeződött be egy levél, amit nemrégiben kaptam. Kérem, olvassák el, s írják meg véleményüket, válaszaikat a kérdésekre, esetleg saját tapasztalataikat, akár a Facebook oldalamon, akár email-en (krisztina.morvai@europarl.europa.eu).
Előre is köszönöm,
szeretettel, Krisztina
Kedves Krisztina!
Az elmúlt évek során sajnos nagyon sok fiatal rokonom és ismerősöm távozott külföldre. Szinte mindegyikük arról számol be, hogy itthon egyfelől nem tudtak megélni a jövedelmükből, másfelől értéktelennek érezték magukat, azt élték meg, hogy "nem fontosak", "nem számítanak" a saját hazájukban, Magyarországon.
Bár erős honvágyuk van, a jobb és kiszámíthatóbb jövedelem, s a "valamirevalóság", ha úgy tetszik az emberi méltóság érzése a mindennapokban, nos ez tartja őket hosszútávon a határainkon kívül. Amióta ezeket a beszámolókat hallgatom én is jobban odafigyelek erre a mindennapos "jelentéktelenség-érzésre", s megpróbálom értelmezni, értékelni, hogy mitől is vagyok idehaza - sokad magamhoz hasonlóan - rosszkedvű, letargikus. Kicsit szégyellem is magam, hogy panaszkodom,hiszen jó szakmám van, nincsenek anyagi gondjaim, de mégis...Valahogy nem jól érzem magam a bőrömben, mert úgy érzem nem számítok, nem vagyok fontos. Kiváncsi vagyok, mások is hasonlóan éreznek-e, s nem lehetne-e valamit tenni ez ellen a romboló jelenség ellen. Szeretném önnel megosztani az elmúlt két napom történetét, hogy lássa mikre gondolok. Középkorú nő vagyok, mostanában gyakran fáj a csípőm és a hátam, gondoltam végre rászánom magam és elmegyek orvoshoz. Amikor végre sorra kerültem és beléptem a rendelőbe, szokás szerint mosollyal az arcomon, egy rosszkedvű,levert orvost láttam, aki az íróasztalánál ülve papírokba mélyedt, fel sem nézett, hogy üdvözöljön, csak maga elé mormolta: "tébékártyát, lakcímkártyát kérek...". Már ebben a percben megbántam, hogy odamentem, mert úgy éreztem, terhére vagyok a doktornőnek, aki nyilván túlhajszolt, keveset keres és a többi. A keserűsége rögtön átragadt rám. Végig rideg volt.Javasolta, hogy járjak úszni és csináltassak egy lúdtalpbetétet. Megfogadva a tanácsot másnap kimentem az egyik budapesti fürdőbe, ahol a medencék közötti terület lefagyott, jeges volt, sikerólt elcsúsznom és jól összezúznom magam. Az üvegkalitkájába zárkózott, feltűnően fiatal úszómester unottan nézte, amint békaként kinyúlok a földön, véletlenül sem jött volna oda, hogy megkérdezze, mi bajom történt és esetleg segíthet-e.
Meglepetten láttam, hogy ott van mellette egy nagy vödör törmelék, amihez hasonlóval az uszoda többi része fel volt szórva. Neki bizonyára nem volt kedve ehhez a művelethez. Érdeklődésemre megtudtam, hogy az illető éppúgy diákmunkás, mint a patinás fürdőben dolgozók közül sokan mások. Csak tudnám, hogy miért nem állandó embereket alkalmaznak, akik szívügyüknek tekintenék, ami a munkahelyükön történik? - gondoltam magamban. Aztán rögtön rájöttem a válaszra: a diákmunka sokkal olcsóbb a cégnek, mint az állandó munkavállalók alkalmazása, s hiába van hatalmas bevételük, igyekeznek leszorítani a költségeket. "Maradtam volna otthon!"-róttam meg magam, megalázottan ápolgatva vérző sérüléseimet, s bicegve az öltöző felé. Másnap elmentem megcsináltatni a lúdtalpbetétet, csekély 24 ezer forintért - TB támogatás nem jár rá felnőtteknek. Ismét egy robotszerű lény fogadott, felszólított, hogy vegyem le a harisnyámat és üljek le vele szemben csupasz lábakkal egy székre, tegyem a talpamat a kijelölt lapra. Tudtam, hogy hosszabb művelet következik, hiszen a betét ott készül el, ki is kell majd próbálnom, tehát nem egy párperces méretvételről van szó. Így ötven felett különösen is zavarbaejtő nem éppen esztétikus lábaimat mutogatni egy vadidegen, durcás férfiembernek. Gondoltam egy merészet, s hogy zavaromat csökkentsem a szemébe néztem és megmondtam a nevemet: X:Y. vagyok uram, s ebben a furcsa helyzetben, ráadásul ha már ennyi pénzt kifizetek, jólesne, ha ön is bemutatkozna. Ezt az idehaza merőben furcsa gyakorlatot, mármint a kölcsönös bemutatkozás kérését már régebben, kórházi kezelések alkalmával is bevezettem, halált megvető bátorsággal,amikoris újabb és újabb, általam nem ismert fehér köpenyesek jelentek meg az ágyamnál és röpke biccentés után felszólítottak, hogy nyissam ,ki a számat nagyra, vagy húzzam fel a hálóingemet, esetleg számoljak be arról, mikor volt székletem.
Nos, a lúdtalpbetétet készítő szakembert nem hatotta meg szánalmas személyeskedésem, végig sikerült megőriznie mosolytalanságát, keménységét. Mint az utóbbi években általában, most is rossz kedvem lett. Pedig végülis semmi különös nem történt, miért is nem tudom felnőtt emberként függetleníteni a hangulatomat attól, hogy más felnőtt emberek kedvesek-e velem. Újdonsült lúdtalp betét tulajdonosként kilépve az utcára csupa gondterhelt, szomorú embert láttam szembejönni. Nem volt már időm hazamenni,de el kellett valamit olvasnom a munkámhoz, ezért beültem egy szép kávéházba. Én voltam az egyetlen vendég, érkezésemet láthatóan rossz néven vette a pultnál igen hangosan nevetgélő, sztorizgató négyfős fiatal személyzet. Rendeltem, fizettem, ideadták, leültem. Noha, mint már írtam egyes egyedül voltam vendég, képtelenség volt fél oldalnál többet olvasnom,az ifjú felszolgálók ugyanis még véletlenül sem vették halkabbra intim történeteik egymással történő megosztását, sűrűn használva a b-vel kezdődő és meg-el végződő kifejezést, ami annyira sértette a fülemet, hogy ismét fellázadtam, s ahelyett, hogy eloldalogtam volna, pironkodva az engem igencsak zavaró kifejezésektől és besokallva az elviselhetetlenné váló zajtól, közöltem az illetőkkel, hogy ez egy vendéglátóhely és itt a "történetnek" a vendégről kellene szólnia. Nemcsak forradalmi hevületem, hanem a közölt tény is láthatóan meglepte őket. Ide a rozsdás bökőt, hogy teljesen véletlenszerűen dolgoznak a vendéglátásban, valószínüleg nem voltak ezen a területen tanáraik, mestereik, akik elmagyarázták volna nekik, hogy ez egy szakma, egy hivatás....Hát igen, ha voltak is még a fiatal generációhoz tartozó szakképzett vendéglátósok, akik esetleg még szerették is a munkájukat, többségükben már elmentek Nyugat-Európába ötszörös, tízszeres fizetésért. És azért, hogy emberszámba vegyék őket...Az uszodai eleséstől még mindig sajgó végtagokkal, leverten sétáltam az autómhoz, amikor megláttam egy gyógyszertárat. Eszembejutott, hogy már hosszú ideje egyre fokozódik az a rosszkedv, szomorúság, levertség, elégtelenségérzés, amit megélek, hátha létezik valami olyan kedélyjavító pirula, ami természetes anyagból, gyógynövényből van, mert valamit tényleg tennem kell. Annál is inkább, mert a folytonos nyomott hangulataim miatt már én is egyre kevésbé vagyok kedves a munkám során az emberekkel, akikkel összehoz a sors.
Szinte visszaadom nekik azt, amit én kapok másoktól. Bemegyek tehát a patikába, beállok a sorba.Figyelem a két középkorú gyógyszerész asszony fáradt, rezzenéstelen, örömtelen arcát, gépies mozdulataikat. Majdnem negyedórát várakozom, közben se egy mosoly, se egy kedves gesztus, se egy emberi szó a páciensekhez. Arra gondolok, ha létezne a csodás kedélyjavító pirula, amire vágyom, akkor ők bizonyára tudnának róla, s alighanem szednék is,hiszen láthatóan nagy szükségük lenne rá. Úgyhogy nyilván nem létezik. Kiállok a sorból. Krisztina, bennem van a hiba? Depressziós hajlamú ember vagyok,s ez az oka az egyre gyakoribb lelki fájdalmamnak vagy valóban sokan mások is értéktelennek érzik magukat magyarként, Magyarországon? Mivel van ez összefüggésben? A néplélekkel? A politikával? A gazdasági helyzettel?
Szeretettel üdvözlöm
G
